Nicaragua napjainkban
 |
Ez a szócikk szaklektorálásra, tartalmi javításokra szorul. A felmerült kifogásokat a szócikk vitalapja részletezi. Ha nincs indoklás a vitalapon, bátran távolítsd el a sablont! |
 |
Ezt a szócikket be kellene dolgozni Parancsfájl-hiba: nincs „Nyelvtani modul” modul. Nicaragua történelme szócikkbe. A bedolgozás után ezt a cikket törölni kell, vagy – amennyiben a szócikk címe előfordulhat a keresésben – átirányítássá alakítani. A megbeszélésbe a vitalapon kapcsolódhatsz be. |
Az 1990-es választásokon a 14 pártot tömörítő Egyesült Nicaraguai Ellenzék (Unión Nacional Opositora, UNO) nevű formáció indult az FSLN éllovasa, Daniel Ortega ellen. A konzervatív pártoktól az üzleti körökön át a Nicaraguai Szocialista Pártig ható koalíció volt csak képes fölvenni a versenyt az ekkorra már ismét belső harcokkal küzdő sandinistákkal. Az ellenzéknek kedvezett az is, hogy az Amerikai Egyesült Államok a kontráknak szánt pénzek egy részét az amerikai Nemzeti Alapítvány a Demokráciáért szervezeten keresztül az UNO-nak juttatta, hogy azok eredményesen kampányolhassanak a sandinisták ellen, akik a választásokig a kontrákkal való megegyezésen fáradoztak. Az FSLN-nek pénze sem volt igazán, teret vesztett a szabadjára engedett médiában, így a plakátokon és több nagygyűlésen kívül nem sokat tettek a választók meggyőzéséért. A legnagyobb hibát pedig akkor követték el, amikor azt gondolták, hogy a választók szemében még mindig fontos fegyvertény Somoza tíz évvel korábbi elűzése a hatalomból. A nicaraguaiak jó részének azonban ez már nem volt elég, kiutat szerettek volna a nyomorból és a szegénységből, elegük volt a háborúból.
Más vélemények szerint éppen az amerikai embargó, az erőszakos besorozások, a rendkívüli állapot és a politikai szabadságjogok megnyirbálása vezetett a bukásukhoz. A lehetséges okok máig is viták tárgyát képezik Nicaraguában és külföldön egyaránt. Az UNO ráadásul egy nem kisebb személyiséget állított elnökjelöltnek, mint a Violeta Barrios de Chamorrót, aki 1979-ben az újjáépítés kormányában is részt vett, de aztán szakított a sandinistákkal, és ellenzéki politikusként, illetve a La Prensa újság főszerkesztőjeként dolgozott tovább. Személye a bal oldali szavazók jelentős részét is meggyőzhette, mert a szavazatok 55%-át kapta, szemben Ortega 41%-ával. „Győztesként távozunk” – mondta vereségének estéjén televíziós beszédében, majd így folytatta: „Mi, sandinisták, feláldoztuk magunkat, a vérünket adtuk, szenvedtünk, és nem pedig tapostunk a hatalomért. De hoztunk valamit Nicaraguának, amit megtagadtak tőle 1821-es függetlenné válása óta. Büszkék vagyunk, hogy ebben az igazságtalanul gyengékre és erősekre osztott világban, adtunk Nicaraguának és Latin-Amerikának egy kis méltóságot, egy kis demokráciát, és egy kis szociális igazságot”.
A csalódottságot remekül érzékelteti, hogy Ortega alelnöke, Sergio Ramírez az FSLN tagságát gettónak nevezte: „még hisznek a saját illúzióikban, önbecsapásaikban. A tömegekről, népről beszélnek, miközben nem értik meg, hogy a nép fele halálig sandinista-ellenes” A válságát élő baloldal megosztottságát jól jelzi, hogy a hadsereg parancsnoka, Humberto Ortega kilépett az FSLN-ből, és Chamorro egyik bizalmasaként megőrizhette tisztségét 1995-ig, amikor menesztette a Nicaraguai Hadseregnek átnevezett Sandinista Néphadsereg éléről. Közben a hatalomátvétel hírére az Egyesült Államok felfüggesztette az embargót, amelynek hatásai még évekig tartottak.
Az új kormányzatnak külön gondot kellett fordítania arra, hogy a kontrák és a sandinisták egykori veteránjait visszaintegrálják a társadalomba – sokan közülük ismét fegyvert fogtak, hogy a nekik kijáró bánásmódot és nyugdíjat megkapják. A sandinistákat nem távolították el számos fontos pozícióból, vívmányaik jó részét megőrizte Chamorro, akivel az FSLN együtt tudott működni. Az FSLN társadalmi szervezetek tucatjait hozta létre a következő években annak érdekében, hogy eszméiket, szociális céljaikat népszerűsítsék. Chamorro azonban belebukott a sandinista partnerségbe. A demokratikus intézményrendszer megszilárdítása, a gazdaság stabilizálása ellenére az UNO jobboldali belső körei egyszer és mindenkorra véget akartak vetni a sandinizmusnak, és a következő, 1996-os választások idején kihátráltak Chamorro mögül, és a managuai polgármestert, José Arnoldo Aleman Lacayo-t jelölték elnöknek, aki időközben újjáélesztette Somoza egykori pártját, majd Liberális Szövetség néven egy új formációt hozott létre. Aleman Somoza bukásáig a bankvilág ügyvédje volt, majd 1979 után nyolc hónapot a sandinisták börtönében ült. Nyílt, sandinista-ellenes programja eredményes volt, mert a szavazatok 51%-át nyerte meg, szemben Ortega 43%-ával. A 96-os vereséghez az is hozzájárult, hogy távozott az FSLN-ből két prominens személyiség, Ernesto Cardenal és a sandinista kormány volt alelnöke, Sergio Ramírez is tiltakozásul amiatt, hogy szerintük Ortega túl nagy befolyásra tett szert a mozgalomban. (Ramírez később saját pártot alapított, Cardenal pedig egy latin-amerikai tévécsatorna igazgatótanácsába került. Az időközben Hugo Chávez venezuelai elnökkel összebarátkozott költőt 2005-ben irodalmi Nobel-díjra jelölték). Aleman nevéhez fűződik az infláció visszaszorítása és több managuai beruházás. Egy időben szövetséget ajánlott a sandinistáknak: hogy ellenzék nélkül kormányozhasson, magas rangú hivatalokat ajánlott nekik. Ciklusának lejárta után azonban nyilvánosságra kerültek ügyei, és 2002 decemberében hivatalosan is vádat emeltek Aleman és több családtagja ellen sikkasztás és pénzmosás gyanúja miatt. Egy évvel később 20 éves börtönre ítélték 40 millió dollár eltüntetése miatt. Büntetését egészségügyi okok miatt házi őrizetben, a saját birtokán tölti jelenleg, befolyása párttársaira azonban változatlan maradt, és ennek a mai napig hatása van Nicaragua politikai életére. (CNN, 2004) A botrány nem kerülte el Daniel Ortegát sem: saját mostohalánya 1998-ban azzal vádolta meg, hogy nemi erőszakot követett el rajta két éven át, 11 és 13 éves kora között. A pártvezér sohasem ismerte el a megrontást, annak ellenére, hogy Zoliamércia Narvaez továbbra is kitartott állítása mellett.
1998 októberében újabb természeti katasztrófa csapott le az országra, amely évekre visszavetette a gazdaság fejlődését. A Mitch hurrikán 2500 áldozatot szedett, félmillió ember otthonát mosták el az esőzések és a földcsuszamlások, hidakat, utakat tett tönkre a csapás. Az ültetvények tönkrementek, több térséget hetekre elvágott a külvilágtól a víz és a sár. A károk a legszerényebb becslések szerint is 4-5 milliárd dollárra rúgtak. A sandinistáknak egészen 2000-ig kellett várniuk a következő választási sikerre. A novemberi helyhatósági választásokon, jelöltjük, az egykori sandinista kormány turisztikai minisztere Herty Lewites-t managuai polgármesterré választották. Az eredmény késedelmes bejelentése miatt tüntetéshullám söpört végig Nicaraguán, de végül az FSLN jelöltjét beiktatták hivatalába. Az eredmény előre vetítette a 2001-es választások kiélezett versenyét. A liberálisok új jelöltje, Aleman korábbi alelnöke, Enrique José Bolanos Geyer, és Ortega a felmérések szerint az utolsó pillanatig fej-fej mellett haladtak, de végül Bolanos győzött 53,7%-kal, míg Ortega a szavazatok 44,7%-át kapta. Bolanos korrupció elleni harcot hirdetett, és közölte, hogy átvizsgáltatja saját pártját is, valamint korrupció gyanúja miatt Aleman ellen is vádat emeltet, de a lépéssel magára haragította a liberálisokat, akik a sandinistákkal közösen 2005 őszén lemondatási eljárást kezdeményeztek, azzal a váddal, hogy Bolanos pénzügyi visszaéléseket követett el a választási kampány idején. A honatyák ezen felül alkotmánymódosítást javasoltak, amely megkurtította volna az elnök jogkörét. Az eljárást akkor függesztették föl, amikor az Egyesült Államok segélymegvonással fenyegetőzött, és George W. Bush elnök „lassú puccsal” vádolta meg a nicaraguai képviselőket. Ortegát pártja 2002-ben újra az FSLN vezetőjének választotta, és őt indították a következő megmérettetésen, 2006 novemberében.
A közvélemény kutatások Ortega egyértelmű esélyét mutatták.
A konzervatívok Ortega ellenfelének Eduardo Montealegre Rivast jelölték. Külön embert állított az Alkotmányos Liberális Párt (PLC) José Rizo Castellón személyében, míg az FSLN-ről leszakadt Sandinista Megújulási Front a korábbi diplomatát, Edmundo Jarquin Calderónt juttatta volna az államfői székbe. Az utóbbi években Managuában egyre gyakrabban felbukkanó, a környezetvédelem, az oktatás fejlesztését, illetve a kisebbségek helyzetének javítását hirdető egykori gerillavezér, Edén Atanacio Pastora Gómez pedig az Alternatíva a Változásokért (AC) elnevezésű szervezet színeiben indult.
A szavazópolgárok 73,5%-a adta le voksát a jelöltekre, 2226 külföldi és 18000 nicaraguai megfigyelő felügyelete mellett november 5-én. A választásokon komoly incidensekre nem került sor, "szabad, korrekt és nyílt voksolás volt" – az ellenőrök szerint.
Az Hugo Chávez venezuelai elnök vezette Bush-ellenes latin-amerikai országok egyre népesebb táborához aztán 2006. novemberben csatlakozott Nicaragua is, miután a szavazatok 38,07%-ával az FSLN vezetőjét választották meg elnöknek úgy, hogy a december 20-ára kitűzött második fordulóra már nem is volt szükség. Eduardo Montealegre Rivas 29%-ot kapott. A harmadik, José Rizo Castellón 26,51, a negyedik Edmundo Jarquin Calderón 6,44, míg az utolsó Eden Pastora lett 0,27%-kal.
Külső hivatkozások[szerkesztés]
This article "Nicaragua napjainkban" is from Wikipedia. The list of its authors can be seen in its historical and/or the page Edithistory:Nicaragua napjainkban. Articles copied from Draft Namespace on Wikipedia could be seen on the Draft Namespace of Wikipedia and not main one.
