Welcome to EverybodyWiki 😃 ! Nuvola apps kgpg.png Log in or ➕👤 create an account to improve, watchlist or create an article like a 🏭 company page or a 👨👩 bio (yours ?)...

Klíma- és környezetbarát erőmű

Innen: EverybodyWiki Bios & Wiki


A Földünk klímaváltozása az emberiség legnagyobb problémája. A klíma - és környezetbarát erőmű egy egyedülálló magyar találmány, amelyből világszabadalom lett és ez alapján több országban is elkezdődött a technológia alkalmazása. 2010-ben az ENSZ - Éghajlat-változási Kormányközi Testületének - Éghajlatváltozás hatásaival és az azokra való felkészülés, az alkalmazkodás lehetőségeivel foglalkozó munkacsoportja elismerésében részesítette a Klíma- és környezetbarát erőmű feltalálóját, Kollár Ferencet.

A klímaváltozás tragikus következményeit a tudósok megpróbálják új környezetkímélő technológiák bevezetésével enyhíteni, különösképpen igaz ez az energiatermelés és felhasználás területére.

Az új elektromos energiatermelő erőmű valójában klíma- és környezetbarát erőmű. A környezetet terhelő és káros gázokat kibocsátó ipari és kommunális hulladék számára nem kell sokmilliárdos költséggel tárolókat kialakítani, hanem megsemmisítésre kerül úgy, hogy még energiát is nyer az emberiség.

Az algák valójában termőterületet nem foglalnak el és olajhozamuk nagyobb a legjobb olajnövényekénél is. Az algából úgy állíthatunk elő bioüzemanyagot, hogy azt nem emberi táplálékból (repce, szója, gabona) tesszük. Az algák szaporodása állandó és évszaktól független – naponta többször is „aratható”.

A két üzemanyagot összevonva üzemel a gázturbina, mely elektromos energiát termel. A gázturbina hulladékhője egyrészt gőzturbinát hajt, mely szintén elektromos energiát termel, valamint energiát biztosít (fűti-hűti) az üvegházat, melyben folyik az algatermelés.

A technológia kockázat nélkül megvalósítható, mivel már ismert és működő technológiákat tökéletesít valamint ötvöz úgy, hogy ezáltal kíméli a környezetet (ártalmas hulladékot semmisít meg), nem használ fel kőolajszármazékokat és káros anyag kibocsátása nélkül nagy mennyiségű elektromos energiát termel.

A Magyar Kormány 2020. január 9-i ülésén megtárgyalta a klímapolitika közép- és hosszútávú stratégiai kérdéseit. Az Innovációs és Technológiai Minisztérium a döntések fényében, 2020 végéig dolgozza ki a 2050-s klímasemlegesség eléréséhez szükséges nemzeti stratégiát. [1]

A KLÍMAVÁLTOZÁS, A KLÍMAVÉDELEM ÉS AZ ALKALMAZKODÁS[szerkesztés]

A klímaprobléma természete[szerkesztés]

A harmadik évezred kezdetén elérkeztünk az emberiség eddigi történetének legkritikusabb szakaszához, mely szakaszban a gondot okozó faktorok között az antropogén klímaváltozás problémája különleges helyet foglal el. A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy az emberiségnek még sosem volt alkalma szembenézni olyan problémával, mely ehhez akár egy kicsit is hasonlítana. A klímaváltozás problémájának természetéről, továbbá a döntő részfolyamatok fizikájáról már ötven éve kialakult ismeretek állnak rendelkezésünkre.

A régóta ismert dolgok összegezését azzal kezdeném, hogy a geológiai feltárások már régen kimutatták, hogy az éghajlat többször is változott a múltban. Ebből már régen le lehetett vonni a következtetést, hogy az éghajlat változhat a jövőben is. Itt érintenem kell azt a polémiát, mely arról szól, hogy a klíma változása természetes okokból következik-e be, vagy antropogén okokból. Erre azt lehet mondani, hogy az ipari forradalom előtti időkben döntően a természetes hatások okozták a klíma változásait, de akkor is előfordulhattak már számításba vehető antropogén hatások. A lényeg az, hogy az antropogén hatások szerepe az ipari forradalom kezdete óta hatványozottan növekedett, és most is tovább nő. Ugyanakkor továbbra is fennáll, hogy a klíma alakulását természetes hatások is befolyásolják. Tehát meddő dolog arról vitázni, hogy az egyik vagy a másik okozza-e a változást. A valóság az, hogy mindkét hatás jelen van, sőt kölcsönhatásban is lehet egymással.

A fizikusok és csillagászok már rég kiszámították, hogy ha nem volna üvegházhatás, akkor a felszínközeli globális átlaghőmérséklet a jelenlegi 15 °C helyett 33 fokkal alacsonyabb lenne, és a Föld számunkra lakhatatlan volna! Ugyanakkor már a 19. század végén tudott volt, hogy az ipari forradalom kezdete óta egyre több szén-dioxid került a légkörbe. Volt, aki már akkor feltette a kérdést, hogy miként hat ez a klímára? Ezt a vitát egy időre az oceanográfusok csendesítették le azzal, hogy a világóceán maradéktalanul képes elnyelni akkora szén-dioxid-többletet, amekkorát az emberi tevékenység képes a légkörbe juttatni. Ezzel a téma több mint fél évszázadra elaludt.

Ám 1955-ben egy napon a Scripps Oceanográfiai Intézet igazgatója elé tettek egy kutatási beszámolót, mely radioaktív izotópokra vonatkozó mérési adatokat tartalmazott. Az igazgató, Roger Revelle, észrevette, hogy valami nincs rendben. Pontosabban rájött, hogy vagy hibásak az adatok,  vagy azt jelzik,  hogy  a  légkörbe kerülő szén-dioxid jelentős része mégis benne marad a légkörben. Tehát nem igaz, amit az oceanográfusok hatvan éven át biztosra vettek! Azonnal átlátta a dolog jelentőségét, riadót fújt, és nekilátott, hogy megindítson egy különlegesen pontos, hosszú távú, légköri szén-dioxid-mérési programot. Erre a célra a Hawaii fősziget Mauna Loa vulkánjának tetején jelölték ki a megfelelő helyet. Egy David Keeling nevű fiatalember vállalkozott az obszervatórium vezetésére. Az építést és felszerelést rekordidő alatt végre is hajtották, és a mérések 1957-ben, a Nemzetközi Geofizikai Év programjának keretében meg is kezdődtek. Tíz évnek sem kellett eltelnie, s már kétségtelen volt, hogy Revelle jól gondolta: a légköri szén-dioxid-koncentráció folyamatosan emelkedett. Az amerikai mérnöki akadémia elnöke akkor jelentette ki, hogy „ez lett a 20. század legfontosabb geofizikai mérési sorozata”.

Tehát Roger Revelle-nek köszönhetően már ötven éve született egy erős hipotézisünk arra vonatkozóan, hogy az emberi tevékenység révén légkörbe kerülő, növekvő mennyiségű szén-dioxid a légkörben nagyrészt benne is marad, és így a légköri szén-dioxid-koncentráció folyamatos növekedését okozza. Ezt a hipotézist az 1960-as évek közepére már sikerült mérésekkel is igazolni.

Ha nő a légköri szén-dioxid-koncentráció (és egyéb tényezők nem változnak), akkor a sugárzásfizikai törvények értelmében nő az üvegházhatás, vagyis elvileg a légkör alsó pár kilométeres vastagságú rétegében hőbevétel történik. Ennek a számszerű mértékét azonban nagyon nehéz volt pontosan meghatározni, és ez sokéves fáradságos kutatást igényelt. E számításokat csillagászok és fizikusok végezték el, és a maguk részéről a feladatot ezzel megoldottnak tekintették.

Nem így a meteorológusok és oceanográfusok, akik jól tudták, hogy a dolog neheze még ezután következik, mert az igazi nagy kérdés az, hogy hogyan reagál az éghajlati rendszer az üvegházhatás növekedésére. Amint erősödik az üvegházhatás, a felszínközeli légrétegben hőtöbblet keletkezik, de az általános légkörzés és óceáni vízkörzés azonnal hozzákezd a hőtöbblet elosztásához. Vagyis ha tudni akarjuk, hogy a klímával mi történik, szükséges kvantitatív elemzésnek alávetni a légköri és óceáni áramlások, hőtranszportok és visszacsatolások összes lehetséges folyamatát és hatásaikat. Ez igen komplikált feladat. Rövidre fogva: a klímaprobléma legfőbb sajátossága a komplexitás. A gond alapvetően az, hogy hiába ismerjük a részfolyamatokat, hiába tudjuk a fizikai törvényeket, melyek a részfolyamatokat meghatározzák, a teljes rendszer működésének megértéséhez és előrejelzéséhez sokkal többre van szükség.

A légkör és óceán áramlási rendszereire vonatkozó elméletek fejlődésére a legnagyobb hatást a háború idején Amerikában dolgozó és tanító Carl Gustaf Rossby svéd meteorológus gyakorolta. 1957-ben bekövetkezett halála előtt sikerült egy teljesen kerek életművet asztalra tennie. Abból indult ki, hogy az általános légkörzés „Hadley-celláiban” a pólus felé áramló levegő megőrzi impulzusnyomatékát, s ennek következtében a szubtrópusi övben egy nagy sebességű, csatornaszerű magas légköri áramlás (jet) alakul ki. Ez dinamikus okokból hullámzásba jön, vagyis létrejön egy áramlási alakzat, melyet ma „Rossby-hullámnak” nevezünk. A Rossby-hullámokról örvények  szakadnak  le.  Ezek  az ún.  „mérsékelt  övi  ciklonok”,  melyek  kulcsszerepet játszanak a magasabb szélességek felé irányuló hőtranszport lebonyolításában. Nagyon lényeges, hogy a Rossby-hullámok különféle pozíciókat és alakzatokat képesek felvenni, és ettől függően változnak a „ciklonpályák”. A klíma megváltozásának szinte minden fontos gyakorlati következménye (ha nem is kizárólagosan) összefügg azzal, hogy hol helyezkednek el a ciklonpályák.

Nálunk például döntően ettől függ, hogy szárazság van, vagy túl sok a csapadék, hogy hőség uralkodik, vagy hideg az időjárás. Laboratóriumi áramlástani kísérletekkel már régen kimutatták, hogy a légköri sugárzásforgalom változásai érintik a Rossby-hullámokat és rajtuk keresztül a ciklonpályákat, de azt, hogy pontosan hogyan érintik, ilyen kísérletekkel nem lehetett megállapítani. (Hozzá kell tennem, hogy nem ez a bonyodalmak egyetlen oka, de ez a legfontosabb.)

Kutatóink szerint, amikor Neumann Jánosnak előadták a problémát, ő a következő mondattal reagált: Úgy látszik, olyan kérdéssel állunk szemben, amelynek esetében egyszerű kvalitatív okoskodással még egyszerű kvalitatív válaszokat sem kaphatunk.

Rögtön le is vonta a gyakorlati teendőkre vonatkozó tanulságot. Azonnal lépéseket tett az éghajlat modellezésének érdekében. Az általa kiválasztott Joe Smagorinsky vezetésével létrehoztak egy folyadékdinamikai laboratóriumot, amely aztán úttörő munkát végzett. Az a mag, melyet Neumann elvetett, azóta szépen kihajtott, de a klímaváltozás számítógépes modellezése terén egyre nagyobb erőkkel folyó nemzetközi munka fő iránya – a lényegét tekintve – ma is az, amit Neumann János ötven évvel ezelőtt kijelölt.

A klímamodellezés[szerkesztés]

Arra vonatkozóan, hogy milyen konkrét kérdésekre lehet a klímát alakító teljes fizikai rendszer matematikai modellezésével válaszokat kapni, álljon itt egy példa. A problémát, melyről itt szó lesz, két grönlandi jégmagfúrás szolgáltatta, melyeket 1988 és 1993 között hajtottak végre. Az egyik jégmagot az amerikai Greenland Ice Sheet Project (GISP2) révén, a másikat az európai Greenland Ice Core Project (GRIP) keretében kapták. Mindkét fúrás kb. 3000 méter mély volt, egymástól 28 km-re történtek, és a két jégmag elemzése két egyező klímarekonstrukciót szolgáltatott a legutóbbi 110 ezer évre vonatkozóan. Ez a 110 ezer éves klímatörténet két különösen érdekes dologra hívta fel a figyelmet. Az egyik az, hogy százezer éven át a klíma drasztikusan (kb. 10 fokos amplitúdóval!) ingadozott, majd az utolsó kb. tízezer évben szinte eseménytelenné vált. Pontosabban az ingadozás amplitúdója kb. egy nagyságrenddel csökkent. Ez a rezsimváltozás azért rendkívül érdekes, mert a relatíve stabil klíma kezdetének időpontja nagyjából egybeesik a földművelés, vagyis az emberi kultúra kialakulásának kezdetével.

A másik érdekes sajátosság az első százezer év drasztikus ingadozásaival kapcsolatos. Úgy tűnik, hogy két kvázi egyensúlyi állapot között történtek a gyors átváltások. Az egyik állapot a maihoz hasonlóan meleg, a másik a maihoz képest lényegesen (kb. 10 fokkal) hidegebb volt. Az átváltások kötött ritmusa azt a sugallja, hogy a jelenséget valamilyen oszcillátor hatás hozhatta létre. (Több példát ismerünk arra, hogy a légkör és az óceán dinamikusan összekapcsolt együttese oszcillátorként tud működni. A legismertebb és legfontosabb példa az „El Niño Southern Oscillation”, mely a Csendes-óceán trópusi övezetében okoz olykor drámai változásokat.)

Visszatérve az említett klímarekonstrukcióra, az tehát a kérdés, hogy tudunk-e találni olyan oszcillátor hipotézist, mely magyarázata lehet az átváltásoknak. Az 1980-as években Wallace Broeker állt elő azzal, hogy az óceáni termohalin cirkuláció (THC) nagyon hihető magyarázatot kínál. Arról van szó, hogy a teljes világóceánon átívelő cirkulációs rendszert (a „nagy óceáni szállítószalagot”) az Atlanti-óceán északi csücske táján működő vízsüllyedési mechanizmus tartja mozgásban. Ennek működését az biztosítja, hogy a Golf-áram felszíni vize az észak felé tartó út során egyre jobban lehűl, és a párolgás folytán egyre sósabb. Így nehezebbé válhat az alatta lévő mélyvízhez képest, és le tud bukni a mélybe. Ha viszont az északi, jéggel borított térség melegszik, és nagyobb mennyiségű jég elolvad, a felszíni víz felhígul, sótartalma csökken, és többé nem tud lebukni. Ez lelassítja, sőt le is állíthatja a cirkulációs rendszert. Ezzel az észak felé irányuló hőszállítás lényegesen csökken, tehát az Atlanti-óceán északi térségében lehűlés veszi kezdetét. Innen kezdve zárul a ciklus.

Amikor e hipotézis közismertté vált, felbukkantak olyan spekulációk, melyek azt sugallták, hogy az üvegházhatás növekedése új jégkorszak bekövetkezését okozhatja. Ezt a kérdést csak a legújabb számítógépes klímamodellek segítségével lehetett rendbe tenni. E modellek egyrészt igazolták, hogy a THC gyengülése tényleg bekövetkezhet, és ennek az Atlanti-óceán északi térségében lényeges lehűlés lehet az eredménye.

Másrészt kimutatták, hogy a THC gyengülése egymagában igazi jégkorszakot nehezen tudna okozni.

1992 óta a klímaváltozással kapcsolatos ismeretek állásáról a Kormányközi Éghajlatváltozási Panel (angolul: Intergovernmental Panel on Climate Change – IPCC) hatévenkénti jelentéseiből szokás tájékozódni. A Panelt 1988-ban hozta létre a Meteorológiai Világszervezet (WMO) és az ENSZ Környezeti Programja (UNEP). Ekkor már folytak az előkészületek a Meteorológiai Világszervezet által 1990-re tervezett Második Éghajlati Világkonferenciára (az elsőt a WMO 1979-ben rendezte meg), és már tervezték a Rio de Janeiróban megrendezendő Környezet és fejlődés világkonferenciát. Mindehhez megfelelő munkagépezetet kellett létrehozni.

Az IPCC a hivatalos megfogalmazás szerint azt a szerepet kapta, hogy átfogó, objektív, nyitott és transzparens módon elemezze a témakörre vonatkozó tudományos és társadalmi-gazdasági információt. Mérje fel: 1.) az ember okozta klímaváltozás veszélyére utaló tudományos tényeket, megfigyeléseket és kutatási eredményeket, 2.) az ember okozta klímaváltozás lehetséges hatásait, és 3.) az elkerülhetetlen változásokhoz való alkalmazkodás lehetőségeit, valamint az antropogén klímaváltozás mérséklése érdekében tehető lépéseket.

Az IPCC „első jelentését” 1990-ben hozták nyilvánosságra, a Meteorológiai Világszervezet által akkor összehívott Második Éghajlati Világkonferencia számára. 1992-ben, közvetlenül a Riói Csúcsértekezlet előtt egy „kiegészítő jelentés” is készült. A „második jelentést” 1995-ben publikálták, a „harmadik jelentést” 2001-ben, a „negyedik jelentést” pedig 2007 elején. Mindegyik jelentés három teljesen különálló részből állt, és e részeket három egymástól  független munkacsoport készítette. Az első rész tartalmazta a klímatudományi alapokkal foglalkozó összegező elemzéseket, a második rész az éghajlati hatástanulmányokat, a harmadik rész pedig a politikai válaszstratégiákkal foglalkozó munkákat.

A negyedik jelentés a következőket emelte ki:

• Nyomatékosították az előző jelentés megállapítását, miszerint a globális éghajlat évtizedek óta egyértelműen melegszik.

• Megerősítették, hogy a globális átlaghőmérséklet 20. század közepe óta bekövetkezett emelkedése legnagyobbrészt, és nagy valószínűséggel annak a mérésekkel bizonyított ténynek a következménye, hogy az üvegházgáz-koncentrációk az emberi tevékenység következtében növekedtek.

• A klímamodellek számításai alapján kilátásba helyezték, hogy a globális hőmérséklet emelkedés a 21. század folyamán 1,1 °C és 6, 4 °C között bármekkora lehet (attól függően, hogy mennyire sikerül a jelenlegi üvegházgáz-emissziókat csökkenteni).

• Hangsúlyozták: nemcsak melegedésről van szó, hanem arról is, hogy a klíma egyes övezetekben szélsőségesebbé válhat.

• Kilátásba helyezték, hogy a klíma melegedése és a tengerszint-emelkedés, a rendszerben már benne lévő többlet-üvegház-gázok következtében még akkor is évszázadokig folytatódna, ha most azonnal meg tudnánk fékezni a kibocsátásokat.

Az antropogén okoknak tulajdonított tengerszint-emelkedés előrejelzései érzékeny kérdéseket érintenek, és az erre vonatkozó modellszámításokkal szemben nagy a bizalmatlanság. Ráadásul maguk a modellezők is gyakran hangsúlyozzák, hogy a becsléseiket több tényező is kérdésessé teszi.

A fő nehézség abból ered, hogy a tengerszint két alapvető okból is emelkedhet: egyrészt, ha a tengervíz melegszik, akkor kitágul, másrészt, ha olvadnak a gleccserek, ezek vize hozzáadódik az óceánok vizéhez. A két okból bekövetkező változás különválasztása nem könnyű feladat. A TOPEX/Poseidon és Jason műholdak altiméteres mérései már 1992 óta folyamatosan szolgáltattak globális tengerszintadatokat. Ilyen adatokból azonban nem lehetett kielemezni, hogy a változás mekkora hányada származik a vízhőmérséklet emelkedéséből, és mekkora a jég elolvadásából.

Ezért különösen jelentős egy újabb méréstechnikai frontáttörés. Az előbb említett műhold típusokra kifejlesztettek egy új műholdas vízsűrűség-távmérő megoldást, mely a „Gravity Recovery and Climate Experiment” (GRACE) nevet kapta. Ez az új mérés az óceáni tömegváltozásokról ad képet. Az altiméteres mérés, valamint a gravitációs mérés együtt már betekintést enged a tengerszint-emelkedés mechanizmusaiba és okaiba.

E rövid kitérő után térjünk vissza arra a kérdésre, hogy mi az, amit tudunk, és mi az, amit  nem?  Nos, egészen biztosan tudjuk, hogy az emberi  tevékenység  már a  Föld mai népességének és e népesség mai ipari tevékenységének szintjén is veszélyezteti az éghajlat egyensúlyát. Biztosan tudjuk, hogy a ráhatás jelentős része már „benne van a rendszerben”, de különféle okokból (például a világóceán pufferhatása miatt) még nem tudott teljes mértékben megmutatkozni. Tudjuk, hogy akkor is történne további változás, ha valami csoda folytán a káros kibocsátásokat azonnal leállíthatnánk. Biztosan tudjuk, hogy a Föld népessége tovább növekszik, és minden klímapolitikai akció ellenére nagymértékben tovább növekednek a káros kibocsátások.

Arról, hogy mindez milyen mértékű (és természetű) klímaváltozást okozhat, seregnyi számszerű becslés készült, és e becslések bizonytalansága a megfigyelési módszerek és számítógépes klímamodellek fejlődésével egyre csökken, de még ma is elfogadhatatlanul nagy. Ez azonban nem adhat okot arra, hogy a probléma komolyságát kétségbe vonjuk. Nagyon fontos felfogni, hogy ez a bizonytalanság nem adhat felmentést a klímavédelmi lépések megtétele alól. Még azok a változások is, melyeket a legszerényebb becslések jeleznek előre, messzemenően indokolják a klímavédelmi intézkedéseket. A probléma nehezebbik oldala, hogy a klímavédelmen túl az elkerülhetetlen változásokra is fel kell készülni, és ehhez a felkészüléshez nagyon hasznos lenne, ha a mostaniakhoz képest lényegesen jobb előrejelzéseket tudnánk készíteni!

A klímapolitika[szerkesztés]

Amint már a bevezetőben említettük, a klímapolitika kérdéseiről nem lehet tárgyilagos véleményt alkotni a klímával kapcsolatos tudományos alapkérdések megértése nélkül. Az előbbiekben e kérdéseket próbáltam vázolni. Most áttérhetünk arra, vajon tudhatjuk-e, hogy a világ vezető politikusai miféle terveket forgatnak a fejükben a klímaváltozással kapcsolatban.

Michael H. Glantz rendkívül hasznos könyvében azt találtam, hogy „a klímapolitika minden olyan klímával kapcsolatos törekvés és tevékenység együttese, melynek révén a különböző szereplők (politikusok, civil szervezetek) bizonyos politikai célokat kívánnak elérni egyes csoportok vagy nemzetek érdekében (gyakran más csoportok vagy nemzetek rovására)” (Glantz, 2003). Azt hiszem, szépen körülírta a lényeget: azt, hogy a politikában a kiindulási pont az érdek.

A klímapolitika esetében (is) többféle érdekről lehet szó. Egyik részről adva van egy közös globális érdek, mely a globális klíma állapotának védelmére irányul. Másik részről adva vannak a részérdekek, melyek lehetnek uniósak, nemzetiek, regionálisak vagy helyiek, és jobb, ha tudjuk, hogy ezek eltérnek egymástól. És ezzel a történetnek nincs vége, mert sajnos itt vannak még a kulcsszereplők partikuláris érdekei, amelyek az ügyeket ténylegesen mozgatják.

A politikai feladat (ideális esetet feltételezve) magában foglalja a részérdekek képviseletét, valamint különböző szinteken az egyeztetést a közös globális érdek érvényesítése érdekében. Ehhez elkerülhetetlen, hogy minden országnak és csoportnak tisztáznia kell(ene) saját érdekeit, ami sokirányú szakmai feladat.

1979-ben, amikor a Meteorológiai Világszervezet az Éghajlati Világprogramot létrehozta, megfelelő felkészültségű szakértő csoportok hosszasan vitatták a probléma megközelítésének lehetőségeit. Akkor dőlt el, hogy két cselekvési irányt kell kijelölni. Az egyik a klímavédelem, amit akkor mitigációnak  neveztünk el, a másik pedig az immár elkerülhetetlen változásokhoz való alkalmazkodás (adaptáció).

Ehhez a logikus kiindulási koncepcióhoz képest meglepetést okozott, hogy a Környezet és Fejlődés Világkonferencián, melyre 1992-ben, Rio de Janeiróban került sor, az elkerülhetetlen változásokhoz való alkalmazkodást tabutémává nyilvánították (Pielke et al., 2007), vagyis félretolták. Ezzel a kisebb és/vagy szegényebb országok érdekeit látómezőn kívülre helyezték.

Az elkerülhetetlen változásokhoz való alkalmazkodás témájának mellőzése azzal a következménnyel járt, hogy az országok többségét szembeállították a nemzetközi klímapolitikával. India és más fejlődő országok ezt megelégelték, és 2002-ben, egy New Delhiben tartott konferencián kiadták a Delhi Deklarációt. Ebben követelték az adaptáció ügyének helyretételét, és kimondták, hogy nem lehet hitele olyan klímapolitikának, amelyik az elkerülhetetlen változásokhoz való alkalmazkodás kérdését mellőzi!

Az EU irányvonala természetesen más, mert más szempontok determinálják. A világpolitika legmagasabb szintjein most az energiaprobléma van napirenden, s ez teljesen érthető. Azt hiszem, ha az EU vezetőinek gondolkodásáról akarunk képet kapni, akkor a Stern-jelentés tartalmával kell tárgyilagosan megismerkednünk. Ez a jelentés azért különösen értékes, mert nem egy konszenzus riport, tehát nem egy bizottság véleményét tükrözi, hanem egyetlen személy írta alá, és ezért sértetlen a belső logikája. Koherens módon le van írva benne, amit Sir Nicholas Stern gondol a kérdésről. Ráadásul neki nem kellett arra tekintettel lennie, hogy ahhoz, amit leír, mit szólnak a különböző pártok és civilszervezetek. Így ez az anyag kevéssé kontaminálódhatott a partikuláris érdekek által. Az a gyanúm, hogy Tony Blair épp ezért választotta ezt az utat arra, hogy megszellőztesse azt a közgazdasági koncepciót, amelynek irányába az EU vezető politikusai mostanában menni kívánnak.

Sir Nicholas adatai szerint, ha nem történik hatékony lépés az üvegházgázok emissziójának  csökkentése  érdekében,  az  olyan fokú  klímaváltozást okozhat, melynek globális, évenkénti költsége (kára) minimálisan a globális GDP 5 %-át, maximálisan 20 %-át is elérheti. Számításai szerint, ha ezzel szemben a globális GDP 1 %-át a megfelelő védekező intézkedésekre fordítjuk, a legsúlyosabb következményeket el tudjuk kerülni.

Még érdekesebb, amit a fejlesztési irányokról mond. Azt állítja, hogy ha az elkövetkező tíz–húsz év során rossz irányba indulnak a fejlesztések (figyeljünk, mert ez érinti az adaptációt!), ez olyan mérvű globális gazdasági visszaesést vonhat maga után, mint amekkorát a két világháború és az 1930-as évek gazdasági világválsága együttesen okozott. Ezzel összefüggésben Sir Nicholas is hangsúlyozza, hogy az elkerülhetetlen változásokhoz való alkalmazkodásra, a tűrőképesség fokozására, a katasztrófavédelemre és a kárenyhítésre nagy figyelmet kell fordítani. Az energiatermelés és -fogyasztás technológiáiban és a gazdaság szerkezetében véghezvitt fejlesztésekkel el kell érni, hogy a gazdasági fejlődés és üvegházgáz-kibocsátás folyamatai elváljanak egymástól.

Az emissziók csökkentése érdekében motivációt kell teremteni az energiahatékonyság növelésére, az igények megváltoztatására és a „tiszta” energia-, hő-, és közlekedési-szállítási technológiák bevezetésére. Mindehhez három dologra van – szerinte – szükség: Az első az adók,emisszió kereskedelem, és szabályozás együttes alkalmazása. A második az új technológiák fejlesztésének támogatása. A harmadik az energiahatékonyság fokozását akadályozó emberi tényezők eltávolítása. Rövidre fogva a dolgot: teljesen világos, hogy az egész elképzelés lényege az, hogy a klímabarát energiapolitikára való teljes átállás hatalmas feladatát Sir Nicholas döntően piaci eszközökkel tartja elérhetőnek.

Ugyanakkor mások úgy vélik, hogy valamiféle globális kormányzásra lenne szükség és a kiotói protokoll már egy lépés volt ilyen irányban. Egy esetleges klímakatasztrófa fenyegetésével szemben a világ országainak sokkal nagyobb szolidaritással kellene viszonyulniuk egymáshoz. Mivel világos, hogy minden ország döntései hatással vannak a többire, felmerülhet a kérdés, hogy valamiféle „világkormány” volna kívánatos. Valószínűleg az van annak a hátterében, hogy George W. Bush nem tartja jó gondolatnak, hogy a kulcskérdéseket az ENSZ kereteiben rendezzék el, ahol az egy ország egy szavazat rendszer eléggé bizarr helyzeteket tud létrehozni. Ezért javasolta, hogy a tizenöt legnagyobb szén-dioxid- kibocsátó országnak kellene összejönnie és megegyeznie a hosszú távú célokban. Azt mindenesetre meg kellene értenie a világnak, hogy az USA nem ratifikál olyan megállapodást, melyen Kína és India kívül marad.

A politikusok komolyan foglalkoznak a klíma ügyével, és ez jó hír. Ezzel szemben rossz hír, hogy csak az halad előre, amihez partikuláris érdek fűződik. Ilyen elsősorban a nagy energiarendszerek átállítása, ami kolosszális üzlet. Ugyanakkor a nem kevésbé fontos vízellátási probléma nem kelt akkora érdeklődést, mint amekkorát megérdemelne. A most következő években hatalmas kísérletezés kezdődik, melyből idővel új világ születik a régi helyébe, és – mint tapasztalatból tudjuk – ilyenkor nemcsak az változik meg, aminek meg kell változnia, hanem néha az is, aminek nem kellene. Egy ilyen hatalmas nekibuzdulás a világ gyökeres átalakítására tipikusan az a fajta helyzet, amelyben nagy baklövéseket lehet elkövetni. Ezért nagyon oda kell figyelni arra, hogy mi történik. Igen lényeges, hogy a különböző érdekcsoportok Európában is kezdjenek egy kicsit a közös ügyre is gondolni, nemcsak arra, hogy bizonyos jelszavakkal milyen politikai előnyöket tudnak kicsikarni a maguk számára. A mi feladatunk, a tudomány részéről az, hogy pontos multidiszciplináris felméréseket készítsünk, és megfelelő javaslatokat dolgozzunk ki. A politikusoké pedig az, hogy bölcs döntéseket hozzanak.

Neumann János 1940. május 13-án a következőket írta Ortvay Rudolfnak: „Ha a fizikában egy folyamatról kimutatható, hogy azt a folyamatot minden ‘Störung’ sietteti, és pedig teljesen függetlenül a ‘Störung’ természetétől, és tisztára annál jobban minél nagyobb a ‘Störung’ – akkor fel szokás tételezni, hogy a folyamat egy egyensúlyi állapot felé vezet. Ez alighanem a politikában is így van. Illetve a politikában még azzal cifrázva, hogy ha egy ilyen folyamat egy adott politikai mozgalom mechanizmusán keresztül bonyolódik le, akkor az ezen mozgalom leküzdésére irányuló erőfeszítésekről hamarosan kiderül, hogy egy legalábbis ugyanolyan jó mechanizmust szolgáltatnak ugyanabba az irányba.”

Miért is idézzük ezt? Nos, azért, mert miközben talán jobbul a világ, bizonyos folyamatok és törekvések sok olyasmit veszélyeztetnek, amiket ma jó dolgoknak tartunk. A klímaváltozás is ilyen fenyegetés, akár közvetlen hatásai révén, akár azzal, hogy alkalmat (ürügyet vagy okot) ad bizonyos veszélyes, voluntarista (netán üzleti vagy társadalomgépészeti) elgondolások felvezetésére. Végül számolnunk kell azzal is (nem képzelődés, hanem történelmi tapasztalat okán), hogy a klíma változásának fenyegetésével szemben felmerülő törekvések és elgondolások között olyanok is lehetnek, melyek esetleg éppen akkora zavart volnának képesek okozni, mint amit az okozna, amit el akarnak hárítani. Ezért az odafigyelés elsőrendű össztársadalmi ügy!

A KATASZTRÓFA MÁR MAJDNEM VISSZAFORDÍTHATATLAN[szerkesztés]

Klímaköltségek és klímahasznok[szerkesztés]

A tudományos bizonyítékok most már egyértelműek: az éghajlatváltozás nagyon komoly globális kockázatokat jelent, és nagyon sürgős globális megoldást igényel.  

A Jelentésünk először megvizsgálja magának az éghajlatváltozás gazdasági hatásainak a bizonyosságát, és feltárja a légkörben található üvegházgázok stabilizálásának közgazdaságtanát. A Jelentésünk a második részben áttekinti az alacsony széntartalmú gazdasághoz vezető átmenet kezelésében érdekelt átfogó szakmapolitikai kihívásokat, melyek biztosíthatják, hogy a társadalmak tudjanak alkalmazkodni az éghajlatváltozás tovább már nem elkerülhető következményeihez.

A Jelentésünk nemzetközi perspektívával készült. Az éghajlatváltozás okait és következményeit tekintve globális jelenség, egy közös nemzetközi intézkedés kritikus jelentőséggel bír majd egy hatásos, hatékony, eredményes és méltányos, megfelelő nagyságrendű válasz létrehozásában. Ez a válasz mélyebb nemzetközi együttműködést igényel számos területen – legfőképpen a szén árjelzéseinek és piacának kialakításában, ösztönözve a technológiai kutatás-fejlesztést és felzárkózást, és főleg a fejlődő országok alkalmazkodásának elősegítését.

Az éghajlatváltozás egy egyedülálló kihívást jelent a közgazdaságtannak: ez a valaha létezett legnagyobb és a legkiterjedtebb piaci kudarc. A gazdasági elemzésnek ezért globálisnak kell lennie, hosszú időhorizonton, középpontba állítva a kockázat és a bizonytalanság közgazdasági kérdéseit, és megvizsgálva a jelentős, nem csupán a marginális változások lehetőségét. Ennek megfelelően a Jelentés a gazdaság legfontosabb területeiről származó ötletekből és technikákból merít, beleértve sok aktuális eredményt is.

Az éghajlat változással kapcsolatos határozott, korai cselekvés hasznai nagyobbak, mint a költségei.

A mostani tetteink jövőbeni hatásai az éghajlat változásaira messzire mutatnak. Amit most teszünk, annak csak korlátozottan lehet hatása az éghajlatra az elkövetkezendő 40–50 évben. Másrészt, amit az elkövetkezendő 10–20 évben teszünk, annak nagyon komoly hatása lehet századunk második felének és a következő század éghajlatára.

Senki nem tudja előre jelezni teljes bizonyossággal, hogy milyen következményei lesznek az éghajlat változásnak; de most már elég sokat tudunk ahhoz, hogy megértsük a kockázatokat. A mitigációt – határozott intézkedéseket hozva a kibocsátás csökkentése érdekében – egy befektetésnek kell tekinteni, egy olyan jelenlegi és a következő néhány évtizedben felmerülő költségnek, ami segít a jövőbeni nagyon komoly következmények kockázatainak elkerülésében. Ha ezek a befektetések bölcs módon valósulnak meg, a költségek kezelhetőek lesznek, és a lehetőségek széles tárháza nyílik meg az ilyen jellegű növekedésre és fejlődésre. Ahhoz, hogy ez jól működjön, a szakmapolitikának elő kell segítenie az egészséges piaci jelzéseket, úrrá kell lennie a piaci kudarcokon, és a méltányosságot és a kockázat enyhítését kulcskérdésnek kell tekintenie. A Jelentésnek ez az alapvető gondolati kerete.

A Jelentésünk három különböző módon tekinti át az éghajlatváltozás hatásainak gazdasági költségeit, valamint az éghajlatváltozást okozó üvegházgázok (ÜHG-k) kibocsátásának csökkentésére hozott intézkedések költségeit és hasznait:  

Lebontott módszereket alkalmazva, azaz az éghajlat változásnak a gazdaságra, az emberi életre és a környezetre kifejtett fizikai hatásait veszi figyelembe, és megvizsgálja az üvegházgáz-kibocsátás csökkentésére alkalmazott különböző technológiák és stratégiák erőforrás költségeit;

Közgazdasági modelleket használva, ideértve az integrált értékelési modelleket, amelyek az éghajlatváltozás gazdasági hatásait becsülik meg, és a makroökonómiai modelleket, melyek az alacsony széntartalmú energiarendszerekre való áttérés költségeit és hatásait mutatják be a gazdaság egészét tekintve;

A „szén társadalmi költsége” (ami egy egységnyi pótlólagos üvegházgáz-kibocsátás hatásainak költségét jelenti) jelenlegi szintjének és jövőbeni alakulásának, valamint az elhárítási határköltség (ami a kibocsátások egységnyi csökkentésének költségét jelenti) összehasonlítását használva.  

Ezeket tekintve a Jelentésben összegyűjtött bizonyosságok alapján egy egyszerű következtetésre jutunk: a határozott, korai cselekvés hasznai lényegesen nagyobbak, mint a költségei.

A bizonyíték azt mutatja, hogy az éghajlatváltozás figyelmen kívül hagyása végül a gazdasági növekedést fogja tönkretenni. Az elkövetkezendő évtizedekben végrehajtott intézkedéseink növelhetik az alapvető törés kockázatait a gazdasági és a társadalmi tevékenységben, egy kicsit később ebben az évszázadban és a következőben olyan méretűvé válhat, ami hatásaiban a 20. század első felében történt világháborúkhoz és a gazdasági világválsághoz hasonló. És nagyon nehéz vagy szinte lehetetlen lesz ezeket a változásokat visszafordítani. Az éghajlatváltozás kezelése egy hosszú távú növekedés melletti stratégia, és úgy kell megvalósítani, hogy ne korlátozza a gazdag vagy szegény országok növekedés iránti törekvéseit. Minél előbb történik meg a hatékony cselekvés, annál kevesebb költséggel fog járni.

Ugyanakkor mivel az éghajlatváltozás jelenleg is zajlik, nagyon fontosak az olyan intézkedések, melyek segítik az emberek ehhez való alkalmazkodását. És minél kisebb mitigációt végzünk most, annál nehezebb lesz a jövőben az alkalmazkodás folytatása.

A klímakockázatok[szerkesztés]

A tudományos bizonyíték rámutat a szokásos üzletmenetből (BAU) származó kibocsátásokhoz társított éghajlatváltozás okozta nagyon komoly és visszafordíthatatlan hatások egyre növekvő kockázataira.

Az éghajlatváltozás okainak és jövőbeni módjainak tudományos bizonyítéka folyamatosan erősödik. Különösen, hogy a tudósok most képesek valószínűségeket is hozzárendelni a légkörben lévő üvegházgázok stabilizációjának eltérő szintjeivel összekapcsolt természeti környezetet érő hőmérsékleti kimenetekhez és hatásokhoz. A tudósok most már jobban megértik a dinamikus visszacsatolások potenciálját, melyek az éghajlatváltozás korábbi időszakaiban jelentősen erősítették a háttérben zajló fizikai folyamatokat.

A légkörben található üvegház gázkészletek (beleértve a szén-dioxidot, a metánt, a nitrogén-oxidokat és az ipari folyamatokból származó számos többi gázt) az emberi tevékenység eredményeképpen folyamatosan nőnek.

A légkörben található üvegházgázok jelenlegi szintje vagy mennyisége mintegy 430 ppm szén-dioxidnak felel meg; az ipari forradalom előtti ez mindössze 280 ppm-es érték volt. Ez a koncentráció már kiváltotta a világ több mint 0,5 Celsius-fokkal való felmelegedését, és a következő néhány évtizedben további 0,5 fokos felmelegedéshez vezet majd az éghajlati rendszer tehetetlensége miatt.

Még ha a kibocsátások éves mennyisége nem is emelkedne a mai érték fölé, a légkörben lévő üvegházgázkészlet elérné az ipari forradalom előtti szint kétszeresét 2050-re – ami 550 ppm CO2-e – és tovább növekedne azután is. De a kibocsátás éves mennyiségének mértéke rohamosan nő, mivel a gyorsan növekvő gazdaságok magas széntartalmú infrastruktúrába fektetnek be, illetve a világon mindenhol növekszik az energia és a közlekedés iránti kereslet. Az 550 ppm CO2-e szint már 2035-re elérhető. Ezen a szinten legalább 77%-os esély van – és feltehetően ez elérheti a 99%-os esélyt is, az alkalmazott éghajlati modelltől függően – arra, hogy a globális átlagos hőmérsékletnövekedés meghaladja a 2 °C-t.

A BAU-forgatókönyv szerint az üvegházgázkészlet több mint háromszorosára nőhet a század végére, legalább 50%-os kockázatot jelentve, hogy több mint 5 °C-os globális átlagos hőmérsékletváltozás lesz az elkövetkezendő évtizedek alatt. Ez az emberiséget egy ismeretlen területre fogja vezetni. Ilyen léptékű növekedést szemléltet az a példa, hogy most csak körülbelül 5 °C-kal van melegebb, mint a legutóbbi jégkorszakban.

Az ilyen jellegű átalakulások megváltoztathatják a világ természetföldrajzát. Egy ilyen radikális változásnak a világ természetföldrajzában komoly következményekkel kell lennie a humán földrajzra – azaz ahol és ahogyan az emberek élnek.

Az éghajlatváltozás a Föld lakosságának alapvető életfeltételeit – a vízhez való hozzáférés, az élelemtermelés, az egészség, valamint a föld és a környezet használata – fenyegeti.

Az éghajlatváltozás gazdasági költségeinek becslése nehéz feladat, de módszerek vagy megközelítések sokasága létezik, melyek lehetővé teszik számunkra a kockázatok nagyságának becslését, és azok összehasonlítását a költségekkel. Ez a Jelentés ezen megközelítések közül hárommal foglalkozik.

Először a fizikai hatásoknak a gazdasági tevékenységre, az emberi életre és a környezetre gyakorolt hatásait vizsgálja részletesebben.    

A jelenlegi tendencia szerint az átlagos globális hőmérséklet 2–3 °C-kal növekszik az elkövetkezendő mintegy 50 éven belül. A Föld néhány fokkal nagyobb felmelegedésnek lesz kitéve, ha a kibocsátások mennyisége tovább növekszik.

A felmelegedésnek sok komoly hatása van, gyakorta a vizeken keresztül közvetítve:

A gleccserek olvadása elsősorban az áradások kockázatát fogja megnövelni, majd erőteljesen lecsökkenti a vízkészleteket, a világ lakosságának mintegy 1/6-át veszélyeztetve, főként az indiai szubkontinensen, Kína bizonyos részein és a dél-amerikai Andokban.

A terméshozamok csökkenése, különösen Afrikába, emberek millióitól veheti el az elegendő élelem megtermelésének vagy megvásárlásának lehetőségét. A közepes és magas szélességen fekvő termőhelyeken a terméshozamok emelkedhetnek a mérsékelt hőmérséklet-növekedésnek köszönhetően (2–3 °C), de ez nagyobb felmelegedés esetén ismét csökkenni fog. 4 °C vagy afölötti emelkedés esetén a globális élelemtermelés valószínűleg komoly veszélybe kerül.

A magasabb szélességen fekvő helyeken a hideg okozta elhalálozások száma csökkenni fog. De az éghajlatváltozás következményeként az alultápláltság és a hőség okozta elhalálozások száma világszerte emelkedni fog. Az állatok terjesztette betegségek, mint a malária és a dengue-láz egyre inkább elterjedhetnek, ha nem tesznek hatékony óvintézkedéseket.

A tengerek vízszintjének emelkedése miatt évente emberek millióit árasztja el a víz egy 3 vagy 4 °C-os felmelegedés esetén. Komoly kockázatok és növekvő nyomás nehezedik majd a tengerpartok védelmére Délkelet-Ázsiában (Banglades és Vietnam), a karib-tengeri és a csendes-óceáni kis szigeteken, és a nagy tengerparti városokban (Tokió, New York, Kairó és London). Az egyik becslés szerint a század közepére 200 millió ember maradhat folyamatosan kitelepítve a tengerek vízszintjének emelkedése, a heves áradások és az egyre intenzívebb aszályok miatt.

Az életközösségek különösen sebezhetőek lesznek az éghajlatváltozás miatt, a fajok mintegy 15–40%-a halhat ki egy 2 °C-os felmelegedés esetén. Továbbá az óceán elsavasodása, ami egyenes következménye a széndioxid-szint emelkedésének, is hatással lesz a tengeri életközösségekre, így a halállomány is károsodni fog.

Az éghajlatváltozás okozta károk a világ melegedésével egyre nagyobbak lesznek. A magasabb hőmérséklet megnöveli a hirtelen és nagymértékű változások esélyét.

A felmelegedés hirtelen változásokat idézhet elő a regionális időjárási viszonyokban, mint például a monszunesők Dél-Ázsiában, vagy az El Niño-jelenség – olyan változásokat, melyek komoly következményekkel lehetnek a vízhez való hozzáférhetőséget és az áradásokat illetően a trópusi területeken, és emberek millióinak az életét fenyegethetik.

Számos tanulmány arra a következtetésre jut, hogy az amazóniai esőerdők az éghajlatváltozás miatt sérülékennyé válhatnak, és olyan modelleket mutatnak be, melyek jelentős szárazságot jósolnak ebben a régióban. Az egyik ilyen modell szerint például az amazóniai esőerdők jelentősen és valószínűleg visszavonhatatlanul károsodnának egy 2–3 °C-os felmelegedés esetén.

A jégtáblák olvadása vagy összetöredezése veszélybe sodorná azt a földterületet, ami jelenleg minden huszadik ember otthona.

Míg nagyon sokat kell még megtanulnunk ezekről a kockázatokról, a hőmérséklet, melyet a csillapítatlan éghajlatváltozás eredményezhet, a világot az ember által soha meg nem tapasztalt helyzetbe sodorja. Ez nagyon káros következmények lehetőségét vetíti előre.

Az éghajlatváltozás hatásai nem oszlanak el egyenletesen – a legszegényebb országok és emberek fogják a legkorábban és legjobban megszenvedni ezeket. És ha és amikor a károk felmerülnek, már nagyon késő lesz a folyamatot visszafordítani. Ezért nagyon messzire előre kell tekintenünk.

Az éghajlatváltozás egy nagyon komoly fenyegetés a fejlődő világ számára, és egy nagy akadály a szegénység folytatódó visszaszorításában számos szempontból. Elsősorban azért, mert a fejlődő területek földrajzilag hátrányos helyzetűek: már eleve átlagban véve melegebb éghajlattal rendelkeznek, mint a fejlett régiók, és a csapadék mennyisége is széles skálán mozog. Így a szegény országok esetében a további felmelegedés magasabb költségeket és kisebb hasznokat fog eredményezni. Másodsorban: a fejlődő országok – és azok közül is a legszegényebbek – erősen függenek a mezőgazdaságtól, ami a gazdasági ágazatok közül a leginkább éghajlatérzékeny; nincs megfelelő egészségügyi ellátásuk, továbbá gyenge a közigazgatásuk. Harmadsorban: alacsony jövedelmeik és sérülékenységük nehezíti az éghajlat változáshoz való alkalmazkodást.

A sérülékenység miatt az éghajlatváltozás a fejlődő országokban valószínűleg tovább csökkenti a már egyébként is alacsony jövedelmeket, továbbá megnöveli a betegségek számát és a halálozási arányt. A mezőgazdaságból származó csökkenő jövedelmek megnövelik a szegénységet és csökkentik a háztartások jobb jövő iránti lehetőségeit, rákényszerítve őket arra, hogy a túlélés érdekében feléljék szerény megtakarításaikat. Nemzeti szinten az éghajlatváltozás az állami bevételek csökkenését eredményezi, megnöveli a kiadásokat, rontva ezzel az államháztartás helyzetét.

A klíma-forgatókönyvek[szerkesztés]

Sok fejlődő ország már most harcol, hogy megküzdjön az éghajlatával. Az éghajlati csapások a fejlődő országokban manapság visszavetik a gazdasági és a társadalmi fejlődést, még egy kevesebb, mint 1 °C-os hőmérséklet-emelkedés esetén is. A változatlan éghajlatváltozás hatásai – azaz egy 3 vagy 4 °C-os vagy annál nagyobb emelkedés – nagyon jelentősen megnöveli ezen események kockázatait és költségeit.Az ilyen mértékű hatások átterjedhetnek a határokon, tovább súlyosbítva a károkat. A tengerek emelkedő vízszintje és más éghajlat okozta változások emberek millióit késztethetik elvándorlásra: Banglades területének több mint egyötöde kerülhet víz alá a tengerszint 1 méteres megnövekedése esetén, ami az évszázad végére be is következhet. Az éghajlattal kapcsolatos csapások erőszakos konfliktusokat indítottak el a múltban, és a konfliktus komoly kockázati tényezőnek számít az olyan területeken, mint Nyugat-Afrika, a Nílus medencéje és Közép-Ázsia.

Az éghajlat változásnak eleinte lehetnek kisebb pozitív hatásai néhány fejlett ország esetében, de a BAU-forgatókönyvek szerint ez inkább nagyon káros lesz az évszázad közepére vagy végére várható nagyon nagy hőmérséklet-növekedés miatt.

A magasabb szélességen fekvő területeken, mint Kanada, Oroszország vagy Skandinávia az éghajlatváltozás nettó hasznot is eredményezhet egy 2 vagy 3 °C-os hőmérséklet-növekedés esetén, így magasabb mezőgazdasági hozamokat, kevesebb téli halálesetet, alacsonyabb fűtési szükségleteket és a turizmus lehetséges felvirágzását hozhatja. De ugyanezek a területek fogják megtapasztalni a felmelegedés leggyorsabb ütemét is, így például az infrastruktúra, az emberi egészség, a helyi megélhetés és a biológiai sokféleség romló körülményeit.

Az alacsonyabb szélességen fekvő fejlett országok sokkal sérülékenyebbek lesznek – például Dél-Európában a vízellátás és a terméshozam várhatóan 20%-kal csökken a globális hőmérséklet 2 °C-os emelkedése esetén. Azok a területek, ahol már most kevés a víz, komoly nehézségekkel és növekvő költségekkel fognak szembenézni.

A szélsőséges időjárás (viharok, hurrikánok, tájfunok, áradások, szárazság és hőhullámok) okozta károk növekvő költségei semlegesítik az éghajlat változással járó egyes korai hasznokat, és magasabb hőmérsékleteknél rohamosan növekednek. Egy nagyon egyszerű extrapolációt alapul véve a szélsőséges időjárás költségei a század közepére önmagukban elérhetik a világ GDP-jének évi 0,5–1%-át, és ez tovább fog emelkedni a világ folytatódó felmelegedése esetén.

A hurrikánok sebességének 5–10%-os növekedése a tengervíz magasabb hőmérsékletével együtt előreláthatóan körülbelül kétszeresére növeli a károk éves költségeit az Egyesült Államokban.

Az Egyesült Királyságban az áradások okozta éves veszteség, ami önmagában jelenleg a GDP 0,1%-a, elérheti a GDP 0,2–0,4%-át abban az esetben, ha a globális átlagos hőmérséklet 3 vagy 4 °C-kal emelkedik.

Az olyan hőhullámok, mint amilyeneket Európa 2003-ban tapasztalt meg, amikor 35 ezer ember halt meg, és a mezőgazdasági veszteségek 15 milliárd dollárra rúgtak, mindennaposak lesznek az évszázad közepére.

Magasabb hőmérséklet esetén a fejlett gazdaságok nagy léptékű csapások növekvő kockázatával néznek szembe – például a szélsőséges időjárás eseményeinek növekvő költsége hatással lehet a globális pénzügyi piacokra a magasabb és sokkal bizonytalanabb biztosítási költségeken keresztül.

Az integrált értékelési modellek egy olyan eszközt adnak a kezünkbe, ami lehetővé teszi a gazdaságra gyakorolt összesített hatás meghatározását; a becsléseink azt mutatják, hogy ez a hatás valószínűleg nagyobb lesz az eddig becsültnél.

A Jelentés által alkalmazott második megközelítés, mely az éghajlatváltozás kockázatait és költségeit vizsgálja, az integrált értékelési modellt használja fel az összesített pénzügyi becslések meghatározására.

Az éghajlatváltozás átfogó hatásainak pénzben kifejezett formális modellezése nagy kihívás, és a világ két évszázadra szóló vagy azon túlra nyúló modellezése nagy óvatosságot kíván az eredmények értelmezésénél. Ahogy azonban már elmagyaráztuk, egy cselekvés és következménye között nagyon sok idő telik el, és a cselekvéshez szükséges mennyiségi elemzés az ilyen átfogó modellezési gyakorlatoktól függ. Az éghajlatváltozás pénzügyi hatásai a mostani számítások szerint komolyabbak, mint azt a korábbi tanulmányok gondolták; ez azért van így, mert azok a tanulmányok arra tettek kísérletet, hogy a legbizonytalanabb, de potenciálisan legkárosabb hatások némelyikét kizárják. A tudomány területén az utóbbi időben végbemenő fejlődésnek köszönhetően ma már lehetőségünk van ezen valószínűségek alkalmazásával ezeket a kockázatokat közvetlenebbül vizsgálni.

A múltban a legtöbb formális modellezés a 2–3 °C-os felmelegedés forgatókönyvét használta kiindulópontként. Ebben a hőmérsékleti tartományban az éghajlatváltozás költsége a világ globális teljesítményét alapul véve körülbelül egy 0–3%-os állandó veszteségnek felel meg, összehasonlítva azzal, ami elérhető lett volna egy éghajlatváltozás nélküli világban. A fejlődő országoknak még ennél is nagyobb költségekkel kell számolniuk.  

Ezek a korábbi modellek azonban túlságosan optimisták voltak a felmelegedést illetően: a legfrissebb ismereteink azt mutatják, hogy a kibocsátások területén a BAU-trendek okozta hőmérsékleti változások meghaladhatják a 2–3 °C-ot az évszázad végére. Ez erőteljesebben megnöveli a hatások szélesebb skálájának valószínűségét, mint amire előzetesen számítottak. Ezen hatások legtöbbjét, mint például a hirtelen és nagymértékű éghajlatváltozást, nagyon nehéz számszerűsíteni. Egy 5–6 °C-os felmelegedés esetén – aminek elég nagy a valószínűsége az elkövetkezendő évszázadban – a már létező modellek, melyek figyelembe veszik a hirtelen és nagyarányú éghajlatváltozást, átlagosan 5–10%-os csökkenést becsülnek a világ GDP-jében, a szegény országok esetében ezek a költségek a GDP 10%-át is meghaladják. Sőt, már látunk olyan kis valószínűségű, de komoly hatású kockázatokat is, melyek az ennél akár nagyobb hőmérséklet-növekedés bekövetkezéséhez kapcsolódnak. Az ilyen jellegű hőmérséklet-növekedés az emberiség számára ismeretlen területre vezet minket, és radikális változásokkal jár a minket körülvevő világban.

A klímakockázatok[szerkesztés]

Ilyen kilátások tükrében nem meglepő, hogy a Jelentés által használt modellezési keretnek a kockázat gazdaságtanára kellett épülnie. A lehetőségek átlagolása elrejti a kockázatokat. Mivel a kimenetek kockázatai sokkal rosszabbak, mint azt gondoltuk, így ezek nagyon valódiak és katasztrofálisak lehetnek. Az éghajlat változással foglalkozó szakpolitika nagymértékben készül ezeket a kockázatokat csökkenteni. Ezeket a kockázatokat nem lehet teljesen kiküszöbölni, de jelentősen lehet őket csökkenteni. Egy ilyen modellezési keretnek figyelembe kell vennie a jövedelmek elosztását, valamint a jövő generációiról való gondoskodást illető etikai döntéseket.

Az elemzésnek nem szabad csak a jövedelem jellegű intézkedésekre (pl. GDP) összpontosítania. Az éghajlat változásnak az egészségre és a környezetre kiható következményei valószínűleg nagyon komolyak lesznek. A különböző stratégiák átfogó összehasonlítása tartalmazni fogja ezeknek a következményeknek az elemzését is. Ismét bonyolult fogalmi, etikai és mérési kérdésekkel találkozunk, és az eredményeket kellő körültekintéssel kell kezelni.

A Jelentés egy konkrét modell, a PAGE 2002 eredményeit használja fel arra, hogy bemutassa, hogyan következnek az eredmények ezekből az integrált értékelési modellekből, válaszként arra a friss tudományos eredményre, mely a hőmérséklet növekedésével kapcsolatos valószínűségekről szól. A modellt kifejezetten a kockázatok elemzése céljából választottuk ki – ez egyike annak a kevés modellnek, amelyek ezt lehetővé teszik. Ezen felül alapfeltételezései átívelnek a korábbi tanulmányok hatókörén! Ezt a modellt olyan adatsorokkal használtuk, melyek megegyeznek a 2001-ben az Éghajlat-változási Kormányközi Testület (IPCC) által készített jelentés éghajlati előrejelzéseivel, és egy olyan adatkészlettel, amelyik az éghajlati rendszerben egy kicsit felerősített visszacsatolást tartalmaz. Ez a kis felerősítés az éghajlatváltozás megnövekedett kockázatainak egyik olyan területét illusztrálja, mely elfogadottan 2001 óta jelenik meg a tudományos szakirodalomban.

Azt is figyelembe vettük, hogy a megfelelő leszámítolási kamatláb alkalmazása, a szegény országok esetében a hatások értékeléséhez kapcsolt méltányossági súlyozásra vonatkozó becslések, valamint az elhalálozásra és a környezetre gyakorolt hatások becslése megnövelhetik az éghajlatváltozás becsült gazdasági költségeit.

Ezt a modellt alkalmazva, beleértve az elemzésnek azon elemeit, melyek már most belevehetők, úgy gondoljuk, hogy a BAU-kibocsátások esetén a következő két évszázad során végbemenő éghajlatváltozás teljes költsége olyan hatásokat és kockázatokat tartalmaz, melyek egyenértékűek egy, az egy főre jutó globális fogyasztás mostantól az idők végeztéig szóló legalább 5%-os átlagos csökkenésével. Bár ez a költségbecslés rendkívül magas, így is rengeteg fontos dolgot nem foglal magában.

A BAU költsége még tovább nőhet, ha a modell szisztematikusan figyelembe vesz három fontos tényezőt:

Az első, ha beleértjük a környezetre és az emberi egészségre gyakorolt közvetlen hatásokat (esetenként „nem-piaci” hatásoknak is nevezik ezeket) is, akkor az az éghajlatváltozás általunk becsült teljes költségét az egy főre jutó globális fogyasztás 5%-áról 11%-ára növeli ezen a pályán. A mérésekkel kapcsolatosan bonyolult analitikai és etikai kérdések merülnek fel. A modellben alkalmazott módszerek meglehetősen konzervatívak a hatásokhoz rendelt értékek tekintetében.

Másodsorban, néhány újabb keletű tudományos bizonyíték arra utal, hogy az éghajlati rendszer érzékenyebb lehet az üvegházgáz-kibocsátásokra, mint azt eddig hittük, például a felerősített visszacsatolások (mint például a metánkibocsátás és a szénelnyelők gyengülése) megléte miatt. Becsléseink, melyek eddig ebben az érzékenységben csak kis mértékű emelkedést modelleztek, azt jelzik, hogy az éghajlati reagálás potenciális mértéke a BAU-görbe szerinti éghajlatváltozás költségét a globális fogyasztás 5%-áról 7%-ára, vagy ha a fent említett nem-piaci hatásokat is belevesszük, akkor 11%-áról 14%-ára növelheti.

Harmadsorban, az éghajlatváltozás terheinek aránytalan része hárul a világ szegény területeire. Ha ezt az aránytalan terhet megfelelően súlyozzuk, akkor egy 5-6 °C-os felmelegedés esetén az éghajlatváltozás becsült globális költsége több mint egynegyeddel magasabb lenne, mint a súlyozás nélkül.

Ezek a kiegészítő tényezők együttesen az egy főre jutó fogyasztás jelenlegi és a jövőre is érvényes 20%-os csökkenésének megfelelő értékkel is megnövelhetik a BAU-éghajlatváltozás teljes költségét.

Összegezve: azok az elemzések, melyek figyelembe veszik a hatások és a lehetséges következmények teljes skáláját – azaz melyek alkalmazzák a kockázat alapvető közgazdaságtanát –, úgy vélekednek, hogy a BAU-éghajlatváltozás az egy főre jutó fogyasztás 5–20% közötti mértékének megfelelő értékkel fogja csökkenteni a jólétet. Ha figyelembe vesszük a nagyobb kockázatok tudományos bizonyítékait, a katasztrófák bekövetkezésének lehetőségeivel kapcsolatos ellenszenvet, valamint a kevésbé átfogó intézkedések által okozott következmények szélesebb értelmű megközelítését, úgy a megfelelő becslés inkább a tartomány felső részében lesz.

A néhány évnyi távlaton túlmutató gazdasági előrejelzés nehéz, és pontatlan eredményt hozhat. Az éghajlatváltozás elemzése természeténél fogva megköveteli azt, hogy 50, 100, 200 vagy akár több évre is előre tekintsünk. Minden ilyen jellegű modellezés körültekintést és alázatosságot igényel, és az eredmények csak a modellre és a modell feltevéseire értelmezhetők. Nem kell ezeknek olyan pontosságot és bizonyosságot tulajdonítani, melyet egyszerűen nem lehet elérni. Ezen felül, néhány nagy tudományos és közgazdaságtani bizonytalanság olyan területekre vonatkozik, amelyekről nagyon keveset tudunk (például a nagyon magas hőmérséklet hatásai) – ez ismeretlen terület. Ezeknek a modelleknek a fő üzenete az, hogy amikor megpróbáljuk figyelembe venni a jövőbeni kockázatokat és bizonytalanságokat, a valószínűleg-súlyozott költségek nagyon nagynak mutatkoznak. A legtöbb (de nem mindegyik) kockázat csökkenthető egy határozott mitigációs szakpolitika segítségével, és valljuk azt, hogy ez a hatásokra kiszámított költségeknél jóval kisebb költséggel elérhető. Ebben az értelemben a mitigáció egy nagyon eredményes befektetés.

A kibocsátásokat a gazdasági növekedés irányítja és fogja is irányítani; a légköri üvegházgáz-koncentráció stabilizációja még elképzelhető, és a folytatódó növekedésnek megfelelően változik.

Az egy főre jutó CO2-kibocsátás erősen összefügg az egy főre jutó GDP-vel. Ennek eredményeként 1850-től Észak-Amerika és Európa az energiatermelésnek köszönhetően a teljes CO2-kibocsátás mintegy 70%-át állította elő, míg a fejlődő országok ennek mintegy egynegyedéért felelősek. A jövőbeni kibocsátás többnyire a mai fejlődő országokban fog megnőni, a népesség és a GDP sokkal gyorsabb ütemű növekedése következtében, valamint az energiaintenzív iparágak növekvő részesedése miatt.

A történelmi minta és a BAU-előrejelzések ellenére a világnak nem kell választania az éghajlatváltozás elhárítása és a növekedés és fejlesztés ösztönzése között. Az energiatechnológiák területén és a gazdaságok szerkezetében végbemenő változások csökkentették a kibocsátások jövedelemnövekedésre való érzékenységét, különösen egyes gazdag országok esetén. Erős, megfontolt szakpolitikai alternatívákkal lehetséges mind a fejlett, mind a fejlődő gazdaságoknak az éghajlat stabilizálásához szükséges mértékű „széntelenítése” úgy, hogy a gazdasági növekedés mindkét esetben fenntartható.

A stabilizáció – legyen az bármilyen szintű – megköveteli, hogy az éves kibocsátást olyan szintre kell levinni, ami egyensúlyban van a Föld azon természetes kapacitásával, amivel az üvegházgázokat eltávolítja a légkörből. Minél tovább maradnak a kibocsátások ezen szint felett, annál magasabb lesz a végső stabilizációs szint. Hosszú távon az éves globális kibocsátást le kell csökkenteni 5 Gt CO2-e alá, mivel ez az a mennyiség, amit a Föld el tud nyelni anélkül, hogy a légköri ÜHG-szint emelkedne. Ez 80%-kal kevesebb, mint a jelenlegi éves kibocsátások abszolút szintje.

Ez a Jelentés a légkörben található üvegházgáz-koncentráció 450-550 ppm CO2-e szinten történő stabilizációjának megvalósíthatóságát és költségeit vizsgálja.

Az 550 ppm CO2-e vagy ez alatti szinten történő stabilizáció esetén arra lenne szükség, hogy a globális kibocsátások az elkövetkezendő 10-20 évben érjék el a csúcsértéküket, majd utána egy legalább 1-3%-os éves csökkenés lenne kívánatos. 2050-re a globális kibocsátásnak legalább 25%-kal a jelenlegi szint alatt kell lenniük. Ezeket a csökkentéseket 2050-es világgazdasági szinthez képest kell megvalósítani, ami a mainál 3-4-szer lesz nagyobb – vagyis az egy GDP-egységre jutó kibocsátás legfeljebb a mai egynegyede lehet 2050-re.

A 450 ppm CO2-e szinten való stabilizációhoz (túllépés nélkül) a globális kibocsátásoknak az elkövetkezendő 10 évben kellene tetőzniük, majd évente több mint 5%-kal csökkenniük, azaz legalább 70%-kal a jelenlegi szint alatt kell lenniük 2050-re.

Elméletileg lehetséges lenne a „túllépés”, ha megengednénk, hogy a légköri ÜHG-koncentráció a stabilizációs szint felett tetőzzön, és majd utána csökkenjen, de ez gyakorlatilag nagyon bonyolult lenne, és nem vallana nagy bölcsességre. A túllépési forgatókönyvek nagyobb kockázattal járnak, mivel a hőmérséklet nagyon gyorsan emelkedne, és sokkal hamarabb tetőzne egy magasabb szinten sok évtizeden át, mint amennyi idő alatt a visszaesése megtörténne. A túllépés azt is igényelné, hogy a kibocsátások azt követően nagyon alacsony szintre csökkenjenek le, egy olyan természetes szénelnyelési szint alá, ami nem lenne megvalósítható. Ezen felül, ha a magas hőmérséklet csökkentené a Föld szénelnyelő kapacitását – ami egyre valószínűbbnek tűnik a túllépésnek köszönhetően –, akkor a további kibocsátásokat sokkal gyorsabb ütemben kellene csökkenteni ahhoz, hogy elérjük légköri koncentráció meghatározott stabilizációs célját.

A kibocsátásnövekedés történeti trendjének visszafordítása, valamint a mai szinthez képest egy 35%-os vagy nagyobb csökkentés elérése egy komoly kihívás. Költségek merülnek fel, ahogy a világ egyre inkább áttér magas széntartalmú pályáról az alacsony széntartalmú pályára. De továbbra is lesznek üzleti lehetőségek, mivel az alacsony széntartalmú, nagy hatékonyságú termékek és szolgáltatások piacai egyre növekednek.

Az üvegházgáz-kibocsátásokat négyféleképpen lehet csökkenteni. A költségek erőteljesen eltérnek attól függően, hogy a négy módszer milyen kombinációjáról van szó, és hogy melyik iparágban:

- a kibocsátás-intenzív termékek és szolgáltatások iránti kereslet csökkentése;

- nagyobb hatékonyság, ami pénz- és kibocsátásmegtakarítást eredményezhet;

- a nem-energia kibocsátásokra vonatkozó intézkedések, mint például az erdőirtás elkerülése;

- az energia, a hő és a közlekedés területén az alacsony széntartalmú technológiákra való áttérés.

Ezeknek a változásoknak a költségbecslése kétféle módszerrel történhet. Az egyik az, hogy megnézzük az intézkedések erőforrás költségeit, beleértve az alacsony széntartalmú technológiák bevezetését és a területhasználat területén bevezetett változtatásokat, összehasonlítva a BAU-alternatíva költségeivel. Ez megadja a költségek felső határát, mivel nem veszi figyelembe azokat a válaszlehetőségeket, melyek magukban foglalják a magas széntartalmú áruk és szolgáltatások iránti kereslet csökkentését.  

A második módszer makroökonómiai modellt használ arra, hogy az alacsony széntartalmú gazdaságra való áttérés rendszerszintű hatásait vizsgálja. Ez hasznos lehet az idők során a különböző tényezők dinamikus interakciójának nyomon követésekor, beleértve a gazdaságok reagálását az árváltozásokra. De ezek lehetnek összetettek is, úgy hogy feltételezések egész sora befolyásolja az eredményeiket.

Ezt a két módszert alapul véve a központi becslés az, hogy az üvegházgázok stabilizációjának költsége egy 500-550 ppm CO2-e szinten átlagosan az éves globális GDP 1%-a lesz 2050-re. Ez jelentős, de teljesen összeegyeztethető a folytatódó növekedéssel és fejlődéssel, a változatlan éghajlat változással ellentétben, ami végső soron fenyegeti a növekedést.

Az erőforrásköltség-becslés azt sugallja, hogy a kibocsátáscsökkentés várható éves költségének felső határa, mely összeegyeztethető egy 550 ppm CO2-e szintű stabilizációhoz vezető pályagörbével, 2050-re valószínűleg eléri a GDP 1%-át.

Ez a Jelentés részletesen figyelembe veszi a technológiák és a kibocsátáscsökkentő intézkedések potenciálját és költségeit a különböző iparágakban. Mint az éghajlatváltozás hatásai esetében is, ez is jelentős bizonytalanságoknak van kitéve. Ezek magukban foglalják a technológiaköltségek néhány évtizedre előre történő becslésének, valamint a fosszilis tüzelőanyagok árai jövőbeni alakulásának nehézségeit. Azt is nagyon nehéz előre megjósolni, hogy az emberek hogyan reagálnak az árváltozásokra.

A mitigációs erőfeszítés pontos alakulása és a kibocsátáscsökkentés iparágankénti összetétele ezért ettől az összes tényezőtől függ majd. De lehetőség van a költségek központi előrejelzésének elkészítésére a valószínű lehetőségek portfolióján keresztül, a tartománytól függően.

A kibocsátást és a költségek csökkentését célzó hatékonyságjavulások műszaki potenciálja nagyon lényeges. Az elmúlt évszázadban az energiaszolgáltatás hatékonysága tíz- vagy annak többszörösére nőtt a fejlett országokban, és a további növekedés lehetőségei még messze nincsenek kiaknázva. A Nemzetközi Energiaügynökség által készített tanulmányok azt mutatják, hogy 2050-re az energiahatékonyságnak megvan arra a lehetősége, hogy a kibocsátáscsökkentés egyedüli legnagyobb forrása legyen az energiaiparban. Ennek környezeti és gazdasági hatásai is lehetnek: az energiahatékonyságot célzó intézkedések csökkentik a veszteséget, és gyakran megtakarítást eredményeznek.

A nem-energia kibocsátások a teljes üvegházgáz-kibocsátás egyharmadát teszik ki; ebben az esetben az intézkedés egy fontos hozzájárulás. Egy nagyon lényeges bizonyíték azt mutatja, hogy a további erdőirtás megelőzését célzó intézkedés viszonylagos kevés pénzbe kerülhet összehasonlítva más jellegű mitigációkkal, ha a megfelelő szakpolitikák és intézményi szerkezetek megvalósulnak.

A tiszta energia-, hő- és szállítási technológiák jelentős mértékű alkalmazása szükséges a radikális kibocsátáscsökkentéshez közép- és hosszú távon. Az energiaellátás ágazatának szerte a világon legalább 60%-os, de talán akár mintegy 75%-os mértékben széntelenítettnek kell lennie 2050-re ahhoz, hogy a stabilizáció elérje az 550 ppm CO2-e szintet, vagy az alá csökkenjen. A közlekedési ágazatban a nagymértékű csökkentések rövid távon valószínűleg nagyon nehezek lesznek, de mindenképpen szükség lesz rájuk. Míg ezekből a technológiákból sok már most létezik, prioritásként ezen költségek csökkentése jelentkezik úgy, hogy ezek versenyképesek legyenek a fosszilis tüzelésű alternatívák egy, a szén árát meghatározó szakpolitikai rendszer alatt.

A technológiák portfoliójára van szükség a kibocsátások stabilizációjához. Nagyon valószínűtlen, hogy bármelyik technológia önállóan biztosítani fogja az összes szükséges kibocsátásmegtakarítást, mert az összes technológiának vannak korlátai, és az üvegházgáz-kibocsátásokat okozó tevékenységek és ágazatok széles skálája miatt. Az is bizonytalan, hogy mely technológiák bizonyulnak a legolcsóbbnak. Így egy portfolióra van szükség az alacsony költségű elhárításhoz.

Az alacsony széntartalmú globális gazdaságra való áttérés a fosszilis tüzelőanyag bőséges készletei ellenére megy végbe. Azaz a szénhidrogén-készletek, melyek kitermelése gazdaságos, (a jelenlegi szakpolitikák szerint) több mint elegendőek ahhoz, hogy a világban az üvegházgáz-koncentráció szintjét jóval 750 ppm CO2-e fölé vigyék, nagyon veszélyes következményekkel. A BAU szerint azonban az energiafogyasztók valószínűleg átállnak az erősebben szénintenzív szén- és olajpalára, megnövelve ezzel a kibocsátásnövekedés sebességét.

Bár a megújuló energia és más alacsony széntartalmú energiaforrások használatának erőteljes gyarapodása érezhető, a szénhidrogének még mindig a globális energiakészlet több mint felét fogják kitenni 2050-ben. A kiterjedt szén-befogás és -tárolás lehetővé teszik a fosszilis tüzelőanyagok folyamatos használatát a légkör károsodása nélkül, és megvédi a határozott éghajlat-változási politikát attól a veszélytől, hogy bizonyos fázisaiban a fosszilis tüzelőanyagok árainak csökkenése aláaknázza azt.

Egy alacsony-széntartalmú gazdaság felé mutató átmenet kihívásokat teremt a versenyképesség terén, de lehetőségeket is nyújt a növekedésre.

A GDP 1%-a körüli mitigációs költségek igen alacsonyak, összehasonlítva az éghajlatváltozás így elkerülhető költségeivel és kockázataival. Egyes országokban és ágazatokban azonban a költségek magasabbak lesznek. Hatással lehetnek néhány nemzetközi kereskedelmi forgalomban lévő termék és eljárás versenyképességére. Ezeket nem kell túlbecsülni, és csökkenthetők vagy teljesen megszüntethetők, ha az országok vagy ágazatok együttműködnek; mindamellett lesz egy átmenet, amit kezelni kell. A gazdaságnak, mint egésznek lesznek hasznai az innovációból, melyek kompenzálni fognak valamennyit ezekből a költségekből. Minden gazdaság folytonos szerkezeti átalakuláson megy keresztül; a legsikeresebb gazdaságok azok, amelyek rugalmasan és dinamikusan élnek a változás adta lehetőséggel.

Jelentős új eshetőségek adódnak sok iparág és szolgáltatás számára. Az alacsony széntartalmú energiával működő termékek piaca 2050-re valószínűleg eléri az évi legalább 500 milliárd dollárt, vagy talán sokkal többet is. Az egyes vállalatoknak és országoknak úgy kell pozicionálniuk magukat, hogy ezekből a lehetőségekből előnyt tudjanak kovácsolni.

Az éghajlat-változási politika segít teljesen megszüntetni a már meglévő nem hatékony dolgokat. Vállalati szinten az éghajlati politikák megvalósítása felhívhatja a figyelmet a pénzmegtakarítási lehetőségekre. Összgazdasági szinten az éghajlat-változási politika egy eszköz lehet a nem hatékony energiarendszerek átalakítására és a torz energiatámogatások megszüntetésére, amire a világ kormányai jelenleg mintegy 250 milliárd dollárt költenek évente.

Az éghajlat-változási politikák segíthetnek más célok elérésében is. Ezek a másodlagos hasznok jelentősen csökkenthetik az üvegházgáz-kibocsátások csökkentésének összgazdasági költségeit. Ha az éghajlat-politika jól működik, akkor hozzájárulhat például a légszennyezettség okozta betegségek és halálozás csökkentéséhez, valamint a világ biológiai sokféleségében jelentős szerepet játszó erdők megóvásához.

Az energiabiztonságot szem előtt tartó nemzeti célok követhetők az éghajlat-változási célok mentén is. Az energiahatékonyság, valamint az energiaforrások és az energiaszolgáltatók változatossága növelik az energiabiztonságot, mint ahogyan világos hosszú távú szakmapolitikai kereteket biztosít az energiatermelésben működő befektetők számára. A szénelnyelés - és tárolás fontos a szénnek sok gazdaság számára a biztonságos és megbízható energiaszolgáltatásban betöltött szerepének megőrzése végett.

Az éghajlatváltozás várható káros hatásainak csökkentése ezért nagyon kívánatos és megvalósítandó.

Ennek a következtetésnek az alapja a fent becsült mitigációs költségek összehasonlítása a nem-cselekvés magas, az éghajlatváltozás hatásainak kockázatait és költségeit vizsgáló két első (az összesített és a lebontott) módszerünkben leírtak szerinti költségeivel.

A harmadik, a jelen tanulmány által alkalmazott, az éghajlatváltozás érdekében tett intézkedés költségeinek és hasznainak elemzésén alapuló megközelítés összehasonlítja az elhárítás határköltségeit a szén társadalmi költségével. Ez a megközelítés összehasonlítja a várható hasznok és költségek időbeni változásainak becsléseit a kibocsátásokban történő pótlólagos kis csökkentésből kiindulva, és mellőzi a nagy léptékű formális gazdasági modelleket.

A jelen tanulmányban foglalt értékelésre vonatkozó megközelítést alkalmazó előzetes számítások azt mutatják, hogy ma a szén társadalmi költsége, ha a BAU-pályagörbén maradunk, 85 dollár/tonna nagyságrendű a széndioxidnál – magasabb, mint a szakirodalom tipikus értékei –főként azért, mert a kockázatot explicit módon kezeljük, és belevesszük a legfrissebb ismereteket a kockázatokba, de ez mindenesetre jóval a közétett becslések tartományán belül van. Ez a szám jóval az elhárítási határköltségek fölött van a legtöbb ágazat esetén. Ha összehasonlítjuk a BAU-pályagörbén lévő szén társadalmi költségeit egy olyan görbéjével, ami az 550 ppm CO2-egyenértéknél lévő stabilizáció felé halad, akkor nettó jelenértéken a költségeken túlmutató többlethasznot kapunk, erős mérséklési politikák idei bevezetésével, a világot egy jobb útra terelve: a nettó haszon 2,5 trillió dollár nagyságrendű lenne. Ez a szám idővel emelkedni fog. Ez nem egy az idei évben felmerülő nettó haszon becslése, hanem az ebben az évben megtett intézkedésekből származó esetleges haszonmérték; a költségek és a hasznok közül sok közép- és hosszú távú lenne.

Még ha rendelkezünk is ésszerű szakmapolitikákkal, a szén társadalmi költsége folyamatosan emelkedni fog az idő előrehaladtával, ami egyre több mitigációs technológiai lehetőséget tesz költséghatékonnyá. Ez nem azt jelenti, hogy a fogyasztóknak az általuk jelenleg használt árukat és igénybe vett szolgáltatásokat tekintve mindig emelkedő árakkal kell szembenézniük, mivel az innováció által vezérelt erős szakmapolitika végül csökkenteni fogja gazdaságaink szénintenzitását, és a fogyasztók akkor majd csökkenést érzékelnek azokban az árakban, amelyeket az alacsony széntartalmú technológiák éretté válásáig fizetnek.

A klímaköltségek[szerkesztés]

A tanulmányban az éghajlatváltozás költségeinek elemzésére alkalmazott három megközelítés mindegyike rávilágít a határozott intézkedés kívánatosságára, a mitigációra vonatkozó intézkedési költségek becsléseinek megadásával. De mennyi intézkedésre van szükség? A tanulmány a továbbiakban folytatja ennek a kérdésnek a közgazdaságtani elemzését.

A jelenlegi ismereteink valahol a 450–550 ppm CO2-egyenérték értéktartományon belüli stabilizáció megcélzását sugallják. Ha ennél bármennyivel is több lenne, az lényegesen megnövelné a nagyon káros hatások kockázatát, míg a mitigáció elvárható költségeit viszonylag kisebb mértékben. Ezen értéktartomány alsó részének megcélzása azt jelentené, hogy a mitigáció költségei valószínűleg nagyon rohamosan nőnének. Az ettől bármennyivel is alacsonyabb érték biztosan nagyon magas pótlólagos költségeket vonna maga után rövidtávon kis nyereségért cserében, és nem biztos, hogy megvalósítható lenne, nem kevésbé a határozott intézkedések megtételében bekövetkezett múltbéli késedelmek miatt.

A bizonytalanság egy indok egy többet, és nem kevesebbet követelő célt kíván meg, a mostoha éghajlatváltozás okozta hatások mértéke miatt a legrosszabb esetre vonatkozó forgatókönyvek esetében.

Az üvegházgázok végső koncentrációja meghatározza a szén társadalmi költsége becsléseinek pályagörbéjét; ezek tartalmaznak egyfajta etikai megítélést és megközelítést is a modellezésben megtestesített bizonytalanság kezelése esetében. Az ezen tanulmányhoz készített előzetes munkák azt sugallják, hogy ha a cél 450-550 ppm CO2-e lenne, akkor a szén társadalmi költsége 25-30 dollár/tonna széndioxid tartományban lenne – ez körülbelül az egyharmada annak a szintnek, ha a világ a BAU-nál marad.

A szén társadalmi költsége valószínűleg folyamatosan emelkedni fog az idő előrehaladtával, mert a határveszteségek nőnek a légkörben lévő ÜHG-készlettel, és ez a készlet az idők során nő. A szakmapolitikának ezért biztosítania kell, hogy az elhárítási határtörekvések is erősödjenek idővel. De a technológiai fejlődést is elő kell segítenie, ami csökkenti az elhárítás átlagos költségeit, noha a szén árazása önmagában nem fogja elég hatékonyan ösztönözni a szükséges innovációt, különösen az első időszakban.

A Jelentés első fele ezért bemutatja, hogy az éghajlatváltozást érintő határozott intézkedés, beleértve a mitigációt és az adaptációt, minden fáradtságot megér, és megfelelő célokat javasol az éghajlat-változási szakpolitika részére.

A Jelentés második része megvizsgálja egy ilyen szakmapolitika megfelelő formáját, és hogy hogyan lehet ezt egy nemzetközi együttes intézkedés keretén belülre helyezni.

A kibocsátáscsökkentést célzó szakpolitikának három fontos elemen kell alapulnia: a szén árazása, a technológiapolitika és a magatartásbeli változások terén lévő akadályok megszüntetése.

Az üvegházgáz-kibocsátás csökkentése területén összetettek a kihívások. A szakmapolitikának hosszú távú horizontokkal és egyéb, a piaci tökéletlenségek és dinamikák tartományát kezelő kölcsönhatásokkal kell foglalkoznia.

A stabilizációt célzó hosszú távú célok széles körű megértése nagyon fontos útmutatás az éghajlatváltozást érintő szakmapolitika megalkotást illetően: erőteljesen leszűkíti az elfogadható kibocsátási görbék skáláját. De évről évre a rugalmasság abban, hogy miben, hol és mikor legyenek csökkentések mérsékelni fogják az ezen stabilizációs célok elérésére szánt költségeket.

A szakmapolitikáknak alkalmazkodniuk kell a változó körülményekhez, mivel a költségek és a hasznok, melyek az éghajlat változásra válaszként jelennek meg, egyre világosabbá válnak az idők folyamán. Ezeknek a szakmapolitika-készítés változatos nemzeti feltételeire és megközelítéseire is építeniük kell. De a jelenlegi intézkedések és a hosszú távú célok közötti erős kapcsolódásoknak a szakmapolitika frontvonalába kell kerülniük.

A mitigációs politikának három lényeges eleme van: a szén ára, a technológiapolitika és a magatartásbeli változások terén lévő akadályok megszüntetése. Bármelyik elem figyelmen kívül hagyása jelentősen megnöveli az intézkedés költségét.

A szén árának adóval, kereskedelemmel vagy szabályozással való meghatározása az éghajlat-változási politika alapvető eleme.

A szakpolitika első eleme a szén árazása. Az üvegházgázok gazdasági értelemben externáliák: az üvegházgázok kibocsátói okozzák az éghajlatváltozást, ezért a világra és az elkövetkezendő generációkra rónak költségeket, de ők maguk nem szembesülnek tevékenységeik minden következményével.

A szén megfelelő beárazása – akár közvetlenül, adóval vagy kereskedelemmel, akár közvetve, szabályozással – azt jelenti, hogy az embereket szembesítik tevékenységeik teljes társadalmi költségével. Ez az egyéneket és a vállalkozásokat arra készteti, hogy a magas széntartalmú áruktól és szolgáltatásoktól elpártoljanak, és az alacsony széntartalmú alternatívákba fektessenek be. A gazdasági hatékonyság rámutat a közös globális szénár előnyeire: a kibocsátáscsökkentés ott valósul meg, ahol ez a legolcsóbb.

A szakmapolitikai eszköz kiválasztása függ az ország nemzeti körülményeitől, az egyes ágazatok jellemzőitől, valamint az éghajlat-változási és más szakmapolitikák közötti kapcsolattól. A szakmapolitikák fontos eltérésekkel bírnak az egyéneken keresztül a költségek elosztásánál fellépő következményeknél, valamint az államháztartásra gyakorolt hatást illetően. A megadóztatás azzal az előnnyel jár, hogy egy állandó állami bevételt biztosít, míg a kereskedelem esetén az árverés elterjedése nagy valószínűséggel nagyon jó hatással lesz a hatékonyságra, az elosztásra és az államháztartásra. Egyes országoknak a kereskedelmi kezdeményezésekre kellene összpontosítaniuk, másoknak az adózásra és a szabályozásra, míg ismét másoknak ezen szakmapolitikák egyfajta keverékére. Ezek kiválasztása pedig ágazatonként változhat.

A kereskedelmi rendszerek alkalmazása hatékony módszer lehet arra, hogy ország- és ágazatszerte kiegyenlítődjék a szén ára, és az EU Kibocsátás-kereskedelmi Rendszere (ETS) jelenleg a kibocsátások csökkentését célzó európai erőfeszítések középponti része. A kibocsátáskereskedelem hasznának beszedése érdekében a rendszernek ösztönző elemeket kell biztosítania a rugalmas és hatékony válasz érdekében. A kereskedelmi rendszer céljának kiszélesítése a költségek és a kiszámíthatatlanság csökkentésére irányul. A jövőbeni szabályok és rendszerformák átláthatósága és kiszámíthatósága segít bizalmat kiépíteni a jövőbeni szénár iránt.

A magatartási és befektetési döntések befolyásolása érdekében a befektetőknek és a fogyasztóknak hinniük kell abban, hogy a szén ára fenntartható lesz a jövőben. Ez különösen fontos a hosszú lejáratú részvénytőke-befektetéseknél. Az olyan befektetések, mint egy erőmű, épületek, ipari üzemek és légi járművek több évtizedig tartanak. Ha nincs bizalom az éghajlat-változási politikák megmaradását illetően, akkor a vállalkozások döntéshozatalkor nem tekintik tényezőnek a szén árát. Ennek következménye lehet a hosszú távú, magas széntartalmú infrastruktúrába való túlzott befektetés – mely a kibocsátások későbbi csökkentését eredményezi, sokkal nagyobb költséggel, és nehezebben.

De a bizalom kiépítéséhez időre van szükség. Az elkövetkezendő 10-20 év az áttérés időszaka lesz egy olyan világról, ahol a szénárazás rendszere gyerekcipőben jár egy olyanra, ahol a szénárazás általános és automatikusan tényezőként lép fel egy döntés meghozatala során. Ez alatt az átmeneti időszak alatt, amíg a szakmapolitika iránti bizalom még töretlen, és a nemzetközi keretek kialakulnak, döntő jelentőségű, hogy a kormányok törődjenek azzal, hogy hogyan kerüljék el a magas széntartalmú infrastruktúrába való beszorulás kockázatait. Természetesen ide kell érteni azt is, hogy van-e szükség olyan további indokolt intézkedésekre, melyek a kockázatok csökkentéséhez szükségesek.

A szakmapolitikákra szükség van az alacsony széntartalmú és a nagy hatékonyságú technológiák köre fejlődésének támogatása végett záros határidőn belül.

Az éghajlat-változási politika második alkotóeleme a technológiapolitika, ami lefedi a teljes spektrumot a kutatás-fejlesztéstől egészen a demonstrációs és a korai alkalmazási szakaszig. Az alacsony széntartalmú technológiák széles skálájának fejlesztése és alkalmazása nagyon fontos a kibocsátások terén történő szükséges komoly csökkentések elérése érdekében. A magánszféra fontos szerepet játszik a K+F-ben és a technológia elterjesztésében, de egy szorosabb együttműködés a kormány és az ipar között tovább ösztönzi az alacsony széntartalmú technológiák széles portfoliójának fejlesztését, és csökkenti a költségeket.

A legtöbb alacsony széntartalmú technológia jelenleg sokkal többe kerül, mint a fosszilis tüzelőanyagú alternatívák. De a tapasztalatok azt mutatják, hogy a technológiák költsége számuk növekedésével és a tapasztalatokkal csökkent.

A szén árazása ösztönzést ad az új technológiákba való befektetéshez a szén csökkentését célozva; enélkül azonban nagyon kevés más ok van hasonló befektetésekre. De az új, alacsony széntartalmú technológiákba való befektetés kockázatokkal jár. A vállalatok aggódhatnak, hogy az új termékeiknek nem lesz piaca, ha a szénárazási politika nem marad fent a jövőben. A kutatás-fejlesztés során szerzett ismeret közjószág; a vállalatok kevesebbet fognak a nagy társadalmi megtérülésű projektekbe fektetni, ha attól félnek, hogy nem lesznek képesek megszerezni a teljes hasznot. Ezért vannak nagyon jó gazdasági indokok arra, hogy közvetlenül fejlesszék az új technológiát.

A kutatás-fejlesztésre és demonstrációra fordított közpénzek jelentősen csökkentek az elmúlt két évtizedben, és manapság is viszonylag alacsonyak más iparágak esetében is. Az ezen a területen megduplázódó befektetések magas megtérülése globálisan évi 20 milliárd dollár körül vannak, a változatos technológiai portfolió kialakítását támogatva.

Egyes ágazatokban – különösen az elektromos áram-termelésben, ahol az új technológiák harcolnak egy talpalatnyi hely megszerzéséért – a technológiák szakmapolitikák általi támogatása a piacon a korai szakaszban döntő jelentőségű lesz. A Jelentés arra a következtetésre jut, hogy a világszerte létező telepítési ösztönzők mértéke kétszeresről ötszörösre növekedhet a jelenlegi évi 34 milliárd dollárról. A hasonló jellegű intézkedések erőteljes motivációt jelentenek az innováció számára a magánszektorban, a szükséges technológiák skálájának előremozdításához.

A magatartásbeli változások terén lévő akadályok megszüntetése a harmadik nagyon fontos alkotóelem, az egyik olyan, ami különösen fontos az energiahatékonyság terén lévő lehetőségek kiaknázásának ösztönzése során.

Még ott is lehetnek az intézkedést akadályozó események, ahol a kibocsátások csökkentését szolgáló intézkedések költséghatékonyak. A megbízható információk hiányára, a tranzakciós költségekre és a magatartásbeli és szervezeti tehetetlenségre gondolunk például. Ezeknek az akadályoknak a hatása a legvilágosabban a költséghatékony energiahatékonysági intézkedések megvalósításának gyakori kudarcainál jelentkezik.

A szabályozó intézkedések nagyon fontos szerepet játszhatnak a csökkentésben ezeken a komplexitásokon keresztül, egyértelműséget és bizonyosságot biztosítva. Az épületek és a berendezések minimumkövetelményei költséghatékony módszernek bizonyultak a teljesítmény javítása érdekében, ahol az árjelzések önmagukban nem lennének túlságosan jelentős hatással.

Az információs politikák, ideértve a címkézést és a legjobb gyakorlat megosztását, segíthetik a fogyasztókat és a vállalkozásokat a helyes döntések meghozatalában, és ösztönözhetik az alacsony széntartalmú és nagy hatékonyságú áruk és szolgáltatások piaci versenyét. A pénzügyi intézkedések szintén segíthetnek a hatékonysági fejlesztések közvetlen költségeinek megfizetését kísérő lehetséges nehézségek leküzdésében.

A klímaösztönzés[szerkesztés]

Az éghajlatváltozás természetének széles körű megértésének ösztönzése és ennek következményei fontosak a magatartás formálásában, ugyanúgy, mint a nemzeti vagy a nemzetközi intézkedés támogatása. A kormányok katalizátorként működhetnek az olyan párbeszédek során melyek a bizonyosságot, az oktatást, a meggyőzést és a megbeszélést célozzák meg. A mostani diákoknál az éghajlatváltozás oktatása segít megformálni és fenntartani a jövőbeni szakmapolitika kialakítását, és a széles körű és nemzetközi viták támogatást nyújtanak a szakmapolitika mai készítőinek a határozott, azonnali intézkedések megtételéhez.

Az adaptációs politika nagyon fontos az éghajlatváltozás elkerülhetetlen hatásaival való foglalkozás során, azonban nagyon sok országban erre nem fektetnek elegendő hangsúlyt.

Az adaptáció az egyetlen olyan, a hatásokra alkalmazható válasz, ami jelen lesz az elkövetkezendő évtizedekben, mielőtt a mitigációs intézkedéseknek meglenne a hatásuk.

A mitigációval ellentétben az adaptációnak a legtöbb esetben lesznek helyi hasznai, melyek nem igényelnek hosszú kifutási időt. Ezért bizonyos adaptációk függetlenül fognak feltűnni, mint az egyéneknek a piacra vagy a környezeti változásokra adott válasza. Az adaptáció egyes szempontjai, mint például a főbb infrastrukturális döntések, nagyobb előretekintés és tervezést igényelnek. Vannak az adaptációnak olyan részei is, melyek globális hasznot hozó közjavakat igényelnek, ide értve az éghajlati rendszerről szóló helytálló információkat, és több, az éghajlathoz alkalmazkodóbb terményt és technológiákat.

A gazdaságszintű adaptáció költségeiről és hasznairól szóló információk száma jelenleg elég korlátozott. Az éghajlatérzékeny ágazatokról szóló tanulmányok számos olyan adaptációs lehetőségre mutatnak rá, melyek a többletköltséget meghaladó hasznot hoznak. De magasabb hőmérsékleten az adaptáció költségei nagyon hirtelen fognak emelkedni és a visszamaradó károk jelentősek lesznek. Az OECD-országokban az éghajlatváltozást jól tűrő új infrastruktúra és épületek kialakításának többletköltségei évente 15-150 milliárd dollárra (a GDP 0,05–0,5%-a) rúghatnak.

Az adaptációban rejlő kihívás különösen éles lesz a fejlődő országokban, ahol a nagyobb sebezhetőség és a szegénység korlátozzák majd az intézkedésre való kapacitást. Bár fejlett országokról van szó, a költségeket nagyon nehéz megbecsülni, de valószínűleg több 10 milliárd dollárt emésztenek majd fel.

Azok a piacok, melyek reagálnak az éghajlati információkra, ösztönözni fogják az egyének és cégek között az adaptációt. Például a kockázat alapú biztosítási rendszerek erős jelzéseket adnak az éghajlati kockázatok méretét illetően, és ezért ösztönözni fogják a jó kockázatkezelést.

A kormányoknak szerepük van egy szakmapolitikai keret biztosításában az egyének és a cégek által történő hatékony adaptációhoz közép- és hosszú távon. Négy kulcsfontosságú terület van:

A csúcsminőségű éghajlati információk és a kockázatkezelési eszközök segítenek ösztönözni a hatékony piacokat. A jobb regionális éghajlati előrejelzések nagyon fontosak lesznek, különösen a csapadék és a viharok mintázatát illetően.

A területhasználati és teljesítményre vonatkozó szabványoknak mind a magán-, mind az állami befektetéseknél ösztönöznie kellene az éghajlatváltozás figyelembevételét az építkezések és más hosszú távú infrastruktúra területén.

A kormányzatok hozzájárulhatnak a hosszú távú szakmapolitikákon keresztül az éghajlat-érzékeny közjavakhoz, ide értve a természeti erőforrások védelméhez, a partok védelméhez, és a vészhelyzetre való felkészültséghez.

Egy pénzügyi biztonsági hálózatra lehet szükség a társadalom legszegényebb rétegei részére, akik valószínűleg legjobban vannak kitéve a hatásoknak, és a legkevésbé képesek megvédeni magukat (beleértve a biztosítást).

A fenntartható fejlődés magában hordozza a változatosságot, a rugalmasságot és az emberi tőkét, melyek nagyon fontos elemei az adaptációnak. Az adaptációk nagy része azonban egyszerűen egy jó fejlesztési gyakorlat kiszélesítése – például egy mindenre kiterjedő fejlesztés elősegítése, jobbá teszi a katasztrófamenedzsmentet és a vészreagálást. Az adaptációs intézkedést be kell építeni a fejlesztési szakpolitikába és a tervezésbe minden szinten.

Az éghajlatváltozás hatásaira adott hatékony válasz függ a nemzetközi együttes intézkedés feltételeinek megteremtésétől.

Ez a Jelentés számos olyan intézkedést határozott meg, melyeket a közösségek és az országok átvehetnek, hogy megküzdjenek az éghajlatváltozás hatásaival.

Valójában már számos ország, állam és vállalat megkezdte az intézkedést. A legtöbb ország egyéni kibocsátása azonban túl kicsi a globális teljes kibocsátáshoz képest, és nagyon nagy csökkentések szükségesek a légkörben lévő üvegházgáz-koncentráció stabilizációjához. Az éghajlatváltozás mitigációja egy globális közjószág biztosításának klasszikus problémáját veti fel. Ez hasonlít más olyan környezeti kihívásokhoz, melyeknél a közös erőforrások nemzetközi menedzselésére van szükség a potyautas-jelenség kiküszöbölése végett.

Az ENSZ Éghajlat-változási Keretegyezménye, a Kiotói Jegyzőkönyv és más nem hivatalos partnerségek és párbeszédek egy olyan keretet biztosítanak, mely segítséget nyújt az együttműködéshez, valamint egy olyan alapot, amire fel lehet építeni a további együttes intézkedéseket.

Egy közös globális perspektíva, ami egyetért a probléma sürgős kezelésében, az éghajlat-változási politika hosszú távú céljaiban és egy sokoldalú kereten és összehangolt intézkedésen alapuló nemzetközi megközelítésben, nagyon fontos ahhoz, hogy a kihívás megfelelő léptékű válasz születhessék. Az éghajlatváltozás hatásaira tett intézkedést célzó nemzetközi rendszereknek ösztönözniük kell a különböző országok által különböző módon gyakorolt irányítást, ezekre válaszolniuk kell, és elő kell segíteni, valamint motiválni az összes ország részvételét. Az eredményesség, a hatékonyság és az igazságosság (melyek a már létező sokoldalú keret megalapozását biztosították) elvére kell alapozniuk.

A cselekvés szükségessége sürgető: az energia és közlekedés iránti kereslet számos fejlődő országban gyorsan növekszik, és sok fejlett ország számára is esedékes a tőkeállomány jelentős hányadának megújítása. Az elkövetkezendő 10-20 évben megvalósítandó befektetések nagyon magas kibocsátásokat eredményezhetnek a következő fél évszázadra, vagy megadják a lehetőséget, hogy a világ egy fenntarthatóbb pályára kerüljön.

A nemzetközi együttműködésnek ki kell terjednie a kibocsátáscsökkentési politika összes szempontjára – árazás, technológia és a magatartásbeli akadályok megszüntetése, valamint a területhasználatból eredő kibocsátásokra vonatkozó intézkedés. Továbbá elő kell segítenie és támogatnia kell az adaptációt. Fontos intézkedési lehetőségek vannak jelenleg, beleértve az azonnali gazdasági haszonnal járó területeket (mint például az energiahatékonyság és a gázfáklyázás csökkentése), és olyan területeken, ahol a nagy léptékű kísérleti programok fontos tapasztalatokat eredményeznek a jövőbeni tárgyalásokhoz.

Az intézkedések minden egyes releváns dimenzióját érintő kölcsönös felelősségek széles köréről történő megegyezés hozzájárulhat az éghajlatváltozás kockázatainak csökkentését célzó átfogó cél megvalósításához. Ezeknek a kötelezettségeknek figyelembe kell venniük a költségeket, az ezek viselésére vonatkozó képességet, valamint a kiindulópontokat, a növekedés iránti kilátásokat és a múltat.

A széles körű és kitartó együttműködés megerősítése egy igazságos munkamegosztást igényel mind a fejlett, mind a fejlődő országokban. Nincs egy olyan képlet, ami az igazságosság összes dimenzióját magában foglalja, de a jövedelmen, történelmi kötelezettségen és az egy főre jutó kibocsátáson alapuló számítások mind-mind azt jelzik, hogy a gazdag országok kötelezettségvállalásaiból adódóan 2050-re az 1990 szinthez képest a kibocsátásaiknak 60-80%-kal kell kevesebbnek lenniük.

Az együttműködést nagyobb átláthatósággal és a nemzeti intézkedések összehasonlíthatóságával lehet ösztönözni és fenntartani.

Egy nagyjából azonos szénár kialakítása szerte a világon, valamint az intézkedés felgyorsítását szolgáló szénfinanszírozás alkalmazása a fejlődő országokban nagyon sürgős prioritásként jelentkezik a nemzetközi együttműködés területén.

Egy majdnem azonos szénár szükséges ezen csökkentések átfogó költségeinek alacsonyan tartásához, amit adóztatással, kereskedelemmel vagy szabályozással lehet elérni. A magánszektorból a fejlődő országokba irányuló technológiatranszfer meggyorsítható a nemzeti intézkedés és a nemzetközi együttműködés révén.

A Kiotói Jegyzőkönyv értékes intézményeket hozott létre a nemzetközi kibocsátáskereskedelem megerősítésére. Komoly okok vannak, amiért erre a megközelítésre építeni kell, és hogy tanulni kell belőle. Az előrelépést szolgáló módszerek felkutatása érdekében lehetőség van az UNFCCC-párbeszéd és a Kiotói Jegyzőkönyv hatásosságával foglalkozó felülvizsgálat, továbbá a nem hivatalos megbeszélések használatára.

A magánszektor kereskedelmi rendszerei jelenleg a szénfinanszírozás nemzetközi áramlásainak középpontjában vannak. A regionális és az ágazati kibocsátáskereskedelmi rendszerek összekapcsolása és kiterjesztése (ide értve a nemzeti szint alatti és az önkéntes rendszereket) nagyobb nemzetközi együttműködést és a megfelelő új intézményi lépések fejlesztését igényli.

Az EU ETS harmadik szakaszában meghozott döntések lehetőséget biztosítanak a rendszer számára, hogy befolyásolja a jövő globális szénpiacait, valamint hogy azok központjává váljon.

Az EU ETS a világ legnagyobb szénpiaca. Hogy milyen legyen a rendszer harmadik fázisának szerkezete 2012 után, az most még vita tárgya. Ez egy lehetőség egy világos, hosszú távú vízió – azaz a rendszernek a jövő globális szénpiacainak középpontjába helyezése – kialakítására.

Számos olyan elem létezik, mely hozzájárul az EU ETS hiteles víziójához. Az EU átfogó kibocsátási keretét egy olyan szinten kell megállapítani, amely biztosítja a piac szűkösségét a kibocsátási kvótákat illetően, szigorú kritériumokkal a kiosztási mennyiségre vonatkozóan az összes érintett ágazaton belül. A kereskedelmi időszak alatt a kibocsátásokról szóló világos és gyakori információk elősegíthetik a piac átláthatóságát, csökkentve ezzel a szükségtelen árrögzítések és a váratlan összeomlások kockázatát.

A jövőbeni kereskedelmi időszakokra vonatkozó kiosztás alapjait magukban foglaló világos felülvizsgálati szabályok lehetővé teszik a befektetők számára a nagyobb előreláthatóságot. Az időszakok között a kibocsátási kvóták felhalmozásának (vagy esetleges kölcsönzésének) lehetősége segíthet az árak finomításán az idő előrehaladtával.

A rendszer más nagyobb iparágakra való kiterjesztése és olyan ágazatok bevonása, mint a repülés, segítheti a piac elmélyülését, és az árverés növekvő alkalmazása javíthatja a hatékonyságot.  

Lehetőséget adva arra, hogy az EU ETS a többi kialakuló kereskedelmi rendszerhez kapcsolódjék (ide értve az Egyesült Államokban és a Japánban működő rendszert), és a fejlődő országokban végrehajtott széncsökkentés felhasználását engedélyező mechanizmusok fenntartásával és fejlesztésével javulhat a likviditás, miközben a rendszer a globális szénpiac középpontjává válik.

A szénfinanszírozás áramlásainak arányos felemelése a fejlődő országok esetében a hatékony szakpolitikák és a kibocsátáscsökkentést célzó programok támogatása érdekében meggyorsíthatja az alacsony széntartalmú gazdaságra való áttérést.

A fejlődő országok már most jelentős intézkedéseket tesznek annak érdekében, hogy elválasszák gazdasági növekedésüket az üvegházgáz-kibocsátások növekedésétől.

A Kiotói Jegyzőkönyv által létrehozott tiszta fejlesztési mechanizmus jelenleg a fő hivatalos csatorna az alacsony széntartalmú beruházások támogatására a fejlődő országokban. Lehetővé teszi mind a kormányok, mind a magánszektor számára az olyan projektekbe való beruházást, melyek csökkentik a kibocsátást a gyorsan növekvő gazdaságokban, és egy olyan utat biztosít, mely összekapcsolja a különböző regionális kibocsátáskereskedelmi rendszereket.

A jövőben a nemzetközi szénfinanszírozás áramlásának nagyságrendi átalakítására és az ezeket érintő intézményekre lesz szükség a költséghatékony kibocsátáscsökkentés elősegítése végett. A fejlődő országokban megvalósítandó alacsony széntartalmú beruházások többletköltségei valószínűleg legalább 20-30 milliárd dollárra rúgnak évente. Az ezen költségekhez nyújtott segítség nagy ugrást igényel az olyan kereskedési rendszerek, mint például az EU ETS ambíciószintjében. Ez olyan mechanizmusokat is igényel, melyek a magánszektor szénfinanszírozási mechanizmusait az egyedi projektek helyett a szakmapolitikák és a programok felé terelik. És ennek a nemzeti, regionális és ágazati kibocsátáscsökkentési célokkal összhangban kell működnie. Ezek az áramlások a fejlődő országokban nagyon fontosak a magánberuházások és a nemzeti kormányok általi intézkedések felgyorsításában.

Napjainkban vannak lehetőségek, melyek az alacsony széntartalmú fejlesztési pályákba való beruházások nagyléptékű áramlásainak létrehozása iránti bizalom kiépítésére és kikísérletezésére irányulnak. A létező kibocsátáskereskedelmi rendszerekből (beleértve az EU ETS-t) érkező korai jelzések arról, hogy milyen mértékben fogják elfogadni a fejlődő országokból származó szénkibocsátási egységeket, segíthetnek fenntartani a folyamatosságot a piac kiépítésének ezen nagyon fontos szakasza során, illetve bemutatni a lehetőségeket.

A nemzetközi pénzügyi intézmények nagyon fontos szerepet játszanak ennek a folyamatnak a meggyorsításában: A Világbank és más multilaterális fejlesztési bankok megrendelésére készített Tiszta Energia Beruházási Keret a beruházási áramlások katalizálására és fokozására kínál jelentős lehetőségeket.

A technológiai innováció és diffúzió felgyorsítására irányuló nagyobb nemzetközi együttműködés csökkenteni fogja a mitigáció költségeit.

A magánszektor az innováció és a technológiai diffúzió legnagyobb mozgatórugója a világon. De a kormányok is segíthetnek a nemzetközi együttműködés fejlesztésében az ezen a területen felmerülő akadályok leküzdésével, beleértve a hivatalos lépéseket, és azokat, melyek elősegítik a magán- és közszféra együttműködését, mint például az ázsiai és a csendes-óceáni térség partnersége. A technológiai együttműködés lehetővé teszi a technológiai fejlesztés kockázatainak, eredményeinek és fejlődésének megosztását, valamint a prioritások összehangolását.

Egy olyan globális portfólió, mely az egyéni hazai K+F prioritásokból és telepítési támogatásból ered, lehetséges, hogy nem eléggé sokrétű, és valószínűleg nem fektet elegendő hangsúlyt egyes technológiákra, melyek különösen fontosak egyes fejlődő ország esetében (ilyen például a biomassza).

A nemzetközi K+F együttműködésnek számos formája lehet. A koherens, sürgős és a széles körű intézkedés nemzetközi egyetértést és együttműködést igényel. Ezeket olyan hivatalos többoldalú egyezményekben lehet rögzíteni, melyek lehetővé teszik az országoknak, hogy összefogják a K+F területén lévő főbb beruházásokat érintő kockázatokat és eredményeket, ide értve a bemutató projekteket és a kulcsfontosságú technológiák felgyorsítását célzó nemzetközi programokat. De a hivatalos egyezmények csak egy részét képezik a történetnek – a nagyobb összehangolt tevékenységet célzó nem hivatalos egyezmények és a nemzeti programok közötti szorosabb kapcsolatok is jelentős szerepet tölthetnek be.

A telepítési támogatás nemzeti politikáinak nem hivatalos és hivatalos összehangolása is felgyorsíthatja a költségcsökkentést azzal, hogy megnövelik a határokon átnyúló új piacok méretét. Jelenleg számos ország és az Egyesült Államok tagállamai specifikus nemzeti célkitűzésekkel és szakpolitikai kerettel rendelkeznek a megújulóenergia-technológia telepítésének támogatására. Az átláthatóság és az információmegosztás már segítséget nyújtottak abban, hogy érdeklődés mutatkozzék ezen piacok iránt. A telepítést szolgáló eszközök határokon túlnyúló kereskedelmi lehetőségeinek feltárása megnövelheti a támogatás hatásosságát, beleértve azon erőforrások mobilizációját, melyek szükségesek a szénelnyelés és -tárolás széles körű telepítését felgyorsulásához, valamint azon technológiák használatának gyors ütemű növekedéséhez, melyek különösen alkalmasak a fejlődő országok számára.

A szabályozás és a termékszabványok nemzetközi összehangolása nagyon hatékony módjai a nagyobb energiahatékonyság ösztönzésének. Növelheti ezek költséghatékonyságát, erősítheti az innováció ösztönzését, fejlesztheti az átláthatóságot, és elősegítheti a nemzetközi kereskedelmet.

Az alacsony széntartalmú áruk és szolgáltatásokat érintő tarifális és nem-tarifális akadályok csökkentése (ide értve a dohai WTO-fordulón belül történteket) további lehetőségeket teremthet a kulcsfontosságú technológiák diffúziójának felgyorsítására.

Az erdőirtás megfékezése egy nagyon költséghatékony módja az üvegházgáz-kibocsátások csökkentésének.  

Az erdőirtásból eredő kibocsátások nagyon jelentősek – becslések szerint a globális kibocsátás több mint 18%-át teszik ki, ez a rész nagyobb, mint amit a globális közlekedési ágazat termel.

A még meglévő természetes erdőterületek megóvását célzó intézkedések megtétele nagyon sürgető. Számos kísérleti rendszerre van szükség a nemzeti intézkedés és a nemzetközi támogatás egyesítését célzó hatékony megközelítések vizsgálata végett.

A fakitermelésre irányuló politikákat annak a nemzetnek kell kialakítania és irányítania, ahol ezek a fontos erdők találhatók. De azokat az országokat kell a nemzetközi közösségnek erősen támogatnia, amelyek a fakitermelés csökkentését célzó intézkedéseik révén hasznot termelnek. Nemzeti szinten az erdőterület tulajdonjogának meghatározása és a tulajdonos, a közösségek és a favágók jogainak és kötelezettségeinek meghatározása kulcsfontosságúak a hatékony erdőgazdálkodást illetően. Ide kell érteni a helyi közösségeket, az íratlan szabályok és társadalmi szerkezetek tiszteletben tartását, a fejlesztési célokkal való együttműködést és az erdők védelme folyamatának megerősítését.

A Jelentéshez készített kutatás azt jelzi, hogy az erdővédelem lehetőségköltsége abban a nyolc országban, melyek felelősek a területhasználatból eredő kibocsátások 70%-ért, kezdetben mintegy évi 5 milliárd dollár lehet, bár az idő előrehaladtával a határköltségek emelkedhetnek.

A nemzetközi közösségtől származó kompenzációnak figyelembe kell vennie a föld alternatív hasznosításának lehetőségköltségeit, az adminisztrációs és a védelmi költségeket, valamint a politikai átmenet kezelésének kihívásait, amint a kialakított érdekek eltűnnek.

A szénpiacok hosszabb távon fontos szerepet játszhatnak hasonló ösztönzők biztosításával. De rövid távú destabilizációra irányuló kockázatok is felmerülnek a már létező erős szénpiacok megerősödési folyamatainál, ha a fakitermelés integrálására a kibocsátás-csökkentés iránti igényt erőteljesen növelő egyezmények nélkül kerül sor. Ezeknek az egyezményeknek a valószínűleg alkalmazott transzferek nagyságrendjének megértésén kell alapulnia

A fejlődő országokban az adaptációs erőfeszítéseket nemzetközi fejlesztési segítség alkalmazásával kell gyorsítani és támogatni.

A legszegényebb fejlődő országokat sújtja legkorábban és legkeményebben az éghajlatváltozás, még akkor is, ha ezen országok járultak hozzá legkevésbé ehhez a problémához. Alacsony jövedelmük bonyolulttá teszi az adaptáció finanszírozását. A nemzetközi közösségnek kötelessége támogatni őket az éghajlatváltozás adaptációjában. Ilyen támogatás nélkül nagy a kockázata annak, hogy a fejlődési folyamat megáll.

A fejlődő országoknak saját körülményeik és törekvéseik szerint maguknak kell meghatározni az adaptációs megközelítést. A gyors növekedés és fejlődés növelni fogja az országok adaptációs képességét. Az éghajlatváltozás adaptációjának többletköltsége a fejlődő országokban több tízmilliárd dollárra is rúghat.

A kihívások nagyságrendje minden eddiginél sürgetőbbé teszi a fejlett országok számára a már meglévő kötelezettségvállalásaik (melyeket 2002-ben Monterreyben fogalmaztak meg, és melyeket 2005 júliusában az Európai Tanács és a G8-ak gleanagles-i csúcstalálkozója megerősített) megtartását, miszerint 2010-re megduplázzák a pénzügyi segélyeket.

A donoroknak és a multilaterális fejlesztési intézményeknek segélyekkel kell támogatniuk az adaptációt a fejlődő országokban. A nemzetközi közösségnek szintén támogatnia kell ezt, a globális közjavakba történő beruházásokon keresztül, beleértve az éghajlatváltozás monitoringját és előrejelzését, a regionális hatások jobb modellezését, és az aszálynak és az áradásoknak ellenálló termények kifejlesztését és termesztését.

Ezen felül erőfeszítéseket kell tenni a magán- és a közszféra partnersége kiépítésének növelésére az éghajlattal kapcsolatos biztosítások területén; a kockázatkezelés javítását szolgáló mechanizmusok megerősítésére, a felkészültségre, a katasztrófára való reagálásra és a menekültek visszahelyezésére.

A határozott és korai mitigáció kulcsfontosságú szerepet játszik az adaptáció hosszú távú költségeinek korlátozásában. Enélkül az adaptáció költsége drámaian megnövekszik.

Az együttes intézkedés kiépítése és fenntartása egy sürgős kihívás napjainkban.

Bármely együttes intézkedés kulcseleme magában foglalja az éghajlat változással kapcsolatos hosszú távú cél széles körű elfogadásának fejlesztését, az együttműködést szolgáló hatékony intézmények kiépítését, az irányítás bemutatását és a mások iránti bizalom kiépítésén való munkálkodást.

A légkörben található üvegházgázok koncentrációjának stabilizációját szolgáló hosszú távú célokat illetően megfogalmazott világos, átlátható perspektíva nélkül nagyon valószínűtlen, hogy az intézkedés elegendő lesz a cél elérésére.

Az intézkedésnek tartalmaznia kell a mitigációt, az innovációt és az adaptációt. Számos lehetőség kínálkozik ezek elkezdésére, ott is, ahol azonnali haszonnal járnak, és ott, ahol sok nagy léptékű kísérleti program értékes tapasztalatokat hoz létre. És már elkezdtük az együttműködés megerősítését célzó intézmények kialakítását.

Kihívásként van jelen az összes releváns intézkedésben való részvétel megerősítése és fokozása – beleértve a szén árának és piacainak kialakítását, az alacsony széntartalmú technológiák innovációjának és telepítésének meggyorsítását, a területhasználatból származó kibocsátások visszaszorítását és a szegény országoknak az éghajlatváltozás legkellemetlenebb hatásaihoz való alkalmazkodásának segítését célzó együttműködést.

Még mindig nem késő elkerülni az éghajlatváltozás legkellemetlenebb hatásait, ha most határozott együttes intézkedés megtételére kerül sor.

Ez a Jelentés a kockázat és a bizonytalanság közgazdaságtanára összpontosított, felhasználva a gazdasági eszközök széles skáláját annak érdekében, hogy megküzdjön egy komoly, hosszú távú következményekkel járó globális probléma kihívásaival. Sokkal több munkára van szükség tudósok és közgazdászok részéről is az analitikai kihívások leküzdésére, valamint a bizonytalanságok megoldásához. Az azonban már most teljesen egyértelmű, hogy az éghajlat változással szembeni tétlenség gazdasági kockázata nagyon komoly.

Az éghajlat változással járó kockázatok csökkentésére különböző módszerek vannak. A megfelelő ösztönzésre a magánszektor válaszolni fog, és szállítani fogja a megoldásokat. A légkörben lévő üvegházgáz-koncentráció stabilizációja jelentős, de kezelhető költségek mellett megvalósítható.

A szakmapolitikának vannak eszközei olyan ösztönzők kialakítására, melyek szükségesek a beruházási minták megváltoztatásához és a globális gazdaságnak az alacsony széntartalmú görbe felé való elmozdításához. Ezt párhuzamosan kell végrehajtani az éghajlatváltozás hatásaihoz való alkalmazkodásra vonatkozó határozott intézkedéssel, ami nem halogatható tovább.

Magyarországi viszonyok[szerkesztés]

Fájl:Eromu - sra3.jpg
Erőmű működési ábra

A magyar klímakutatók szeretnék erősíteni a magyarok környezettudatosságát, ezért ismertetjük, hogy mekkora szén-dioxid kibocsátással jár megtermelni 1kWh villamos energiát Magyarországon.[2]

A számításunknál az alábbi adatokból indultunk ki:

  1. A hazai villamosenergia-termelés 33,8 TWh volt 2010-ben
  2. Az import részaránya közel kb. 5,2 TWh
  3. A magyarországi villamos erőművek összesített CO2 kibocsátása 11,1 millió tonna

Jelenleg a paksi atomerőmű felelős a hazai villamos energiatermelés megközelítőleg 40%-áért és ennek során nem képződik káros anyag kibocsátás.

Az itthon megtermelt és importált villamos energiát összeadva megkapjuk, hogy 2010-ben az összes villamosenergia-felhasználás Magyarországon 39 TWh volt. Ha feltételezzük, hogy az importból származó villamosenergia megtermelése során is hasonló a fosszilis és nem fosszilis tüzelésű erőművek aránya a magyarországihoz, akkor az import villamosenergia megtermelése során kibocsátott CO2 mennyiség 12,8 millió tonna.

A villamosenergia fogyasztóhoz történő eljuttatása során veszteségek lépnek fel, ami a fogyasztott energiára vetítve közel 13,5%. Vagyis 1kWh elfogyasztott villamosenergiához kb. 1,135 kWh energiát kell előállítani.

Összegzésképp[szerkesztés]

– 1 kWh megtermelt villamosenergia előállítása kb. 0,35 kg CO2 kibocsátással jár (A Mátrai Erőmű Zrt 2010-es jelentése szerint 0,37 kg)

– 1 kWh villamosenergia elfogyasztása (figyelembe véve a veszteségeket) kb. 0,375 kg CO2 kibocsátással jár.

Egy 4 fős átlag család éves villamos energia fogyasztása kb. 4000 kWh, így ez évi 1,4 tonna szén-dioxid kibocsátást von maga után. Ezt is figyelembe kell vennünk a megújuló energiákba történő befektetésnél, nem csak az általános pénzbeni megtérüléseket.[3]

Hulladékból energia[szerkesztés]

A világon jelen pillanatban több eljárással is állítanak elő hulladék megsemmisítéssel energiát:

- Égetőkben hagyományos módon megsemmisítik (elégetik) a hulladékot és ebből energiát nyernek. Káros anyag kibocsátásuk miatt a környezetre nagy megterhelést jelentenek ezek az égetők.

- Pirolízis és termikus oxidáció egy – vagy két kamrában való megvalósítása – vagyis amikor egy- vagy két kemencében 850 °C hőmérsékleten a hulladékot elgázosítják. Mivel ezen eljárásban a hulladék megsemmisítése (égetése) oxigén jelenléte nélkül megy végbe a környezeti terhelés kisebb mint az előző eljárásnál. Keletkezett gázt elégetik és az így keletkezett hővel gőzt generálnak. Természetesen a keletkezett pirogáz elégetésekor a környezetre káros szén-dioxid keletkezik.

- A hulladék megsemmisítése plazmakémikus úton – vagyis a hulladék plazmakemencébe kerül, ahol 1700 oC hőmérsékleten semmisül meg és a keletkezett pirogáz elégetésével gőzt generálnak – ilyenkor is keletkezik szén-dioxid.

A fenti erőművek az input anyag alacsony kalóriaértéke miatt csak hőenergiát állítanak elő, ha a mégis elektromos energia előállítása a cél, abban az esetben több mint 50%-ban szükséges hozzáadni fosszilis energiaforrásokat és így az előállított energia már nem minősül ”zöld” energiának. Valamennyi technológiánál a gáz élégetésekor CO2 keletkezik, mely tovább súlyosbítja a klímaváltozás következményeit.

Az új technológia miben különbözik az eddig ismertektől?

A világon léteznek plazmaerőművek, melyek hulladékot semmisítenek meg és pirogázt állítanak elő. A keletkezett gázt elégetik és az így keletkezett hővel gőzt generálnak. Vannak olyan változatai is, melyek a pirogázból nem hőenergiát állítanak elő, hanem földgáz vagy kőolaj hozzáadásával gázturbinát üzemeltetnek, és elektromos energiát termelnek, valamint hasznosítják a gázturbina hulladékhőjét.

A világon már több felé is állítanak elő biodízelt algából. Ezek a technológiák olyanok, hogy tóban vagy csőrendszerben algát szaporítanak – keringetik, táplálékot és CO2-t adagolnak növekedésük elősegítése miatt – majd a leszűrt algamasszából különböző módon (préseléssel vagy ultrahangos módszerrel) kivonják az olajat és azt észterezve biodízelt állítanak elő.

A találmány több jelentős környezetvédelmi újítást tartalmaz:

- A fenti két technológiát eddig még senki nem vonta össze – vagyis az elektromos energia termeléséhez a gázturbina meghajtására a pirogáz mellé még nem alkalmaztak algából előállított olajat vagy biodízelt, hogy így 100%-os „zöld” energiát állítsanak elő.

- A gázturbináknál, melyek elektromos energiát termelnek, melléktermékként keletkezik egy úgynevezett kipufogógáz is, mely CO2-t tartalmaz és a légkörbe jutva nagymértékben károsítja a környezetet.

- Az új megoldás szerint ezt a keletkező CO2-t nem engedik a légkörbe, hanem a gázturbinák szomszédságában működő algaüzembe vezetik és keverőrendszeren keresztül táplálékként az algaszuszpenzióba adagolják.

A fenti eljárás a termelt elektromos energiát 100%-ban „zöld” energiaként biztosítja – egyrészt azért, mert a pirogáz mellé nem kőolaj származékokat adagolnak a gázturbina meghajtásához, hanem azért is, mert a károsanyag-kibocsátás zéró.

A gázturbina kipufogógázának szén-dioxid tartalma nem jut a légkörbe, a többi káros anyagot felfogó filterek pedig használat után a plazmareaktorba kerülnek és mivel a plazmareaktor veszélyes hulladék megsemmisítésre is alkalmas, így azok sem okoznak környezeti terhelést.

Az algaolaj kinyerése után visszamaradt algapogácsa az ipari és kommunális hulladékkal összekeverve a plazmareaktorba kerül.

A klímaváltozás tragikus következményeit a tudósok megpróbálják új környezetkímélő technológiák bevezetésével enyhíteni, különösképpen igaz ez az energiatermelés és felhasználás területére.

Az új elektromos energiatermelő erőmű valójában klíma- és környezetbarát erőmű. A környezetet terhelő és káros gázokat kibocsátó ipari és kommunális hulladék számára nem kell sokmilliárdos költséggel tárolókat kialakítani, hanem megsemmisítésre kerül úgy, hogy még energiát is nyer az emberiség.

Az algák valójában termőterületet nem foglalnak el és olajhozamuk nagyobb a legjobb olajnövényekénél is. Az algából úgy állíthatunk elő bioüzemanyagot, hogy azt nem emberi táplálékból (repce, szója, gabona) tesszük. Az algák szaporodása állandó és évszaktól független – naponta többször is „aratható”.

A két üzemanyagot összevonva üzemel a gázturbina, mely elektromos energiát termel. A gázturbina hulladékhője egyrészt gőzturbinát hajt, mely szintén elektromos energiát termel, valamint energiát biztosít (fűti-hűti) az üvegházat, melyben folyik az algatermelés.

A technológia kockázat nélkül megvalósítható, mivel már ismert és működő technológiákat tökéletesít valamint ötvöz úgy, hogy ezáltal kíméli a környezetet (ártalmas hulladékot semmisít meg), nem használ fel kőolajszármazékokat és káros anyag kibocsátása nélkül nagy mennyiségű elektromos energiát termel.

Az új eljárás[szerkesztés]

A hulladékból pirogázt előállító plazmaerőmű, valamint az elektromos energiát előállító gáz-gőz kombinált ciklusú erőmű összevont technológia során az elektromos energia termeléséhez a gázturbina meghajtására a pirogáz mellé korábban még nem alkalmaztak alternatív energiahordozókat (pl. algából előállított olajat), hogy így zöld energiát állítsanak elő.

Tehát a szabadalom olyan új eljárásra vonatkozik, mely során a plazma-gáz-gőz kombinált ciklusú erőmű gázturbinájának meghajtására a fosszilis energiahordozók helyett alternatív energiahordozók (nem fosszilis szénhidrogéneket) kerülnek felhasználásra annak érdekében, hogy így zöld energiát állítsunk elő.

A fentieknek egy nevesített esete került ábrázolásra az elvi kapcsolási rajzon is. Az algából előállított olaj, mint energiahordozó választása esetén a kombinált ciklusú erőmű egy algaolaj előállító üzemmel bővül, mely szolgáltatja az alternatív üzemanyagot és egyben hasznos hozadékként megköti a kombinált ciklusú erőműben szükségszerűen keletkező üvegházhatású CO2 gázt is.

A 2002-ben kezdődött kutatások alapján 2010-ben került benyújtásra a találmány melyből 2015-ben új magyar szabadalom született:

Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala

Lajstromszám: 4074

Klíma-és környezetbarát széntüzelésű erőmű


Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala

Lajstromszám: 4078

Klíma-és környezetbarát gázerőmű


Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala

Lajstromszám: 4187

Alga-biodízel előállító üzem

valamint az összesítő találmány:

Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala

Lajstromszám: 230109

Zéró klíma-és környezetbarát erőmű és eljárás az erőművel zöld energia előállításra

A feltaláló és találmányok jogosultja: Kollár Ferenc (100%)[4]

A fenti magyar szabadalom lényege: ipari és kommunális hulladék megsemmisítés és pirogáznyerés plazmakemencében, valamint az üvegházban termelt algából előállított algaolajjal és a nyert pirogázzal működő kombinált ciklusú erőmű melynek szén-dioxid kibocsájtása az algák táplálékaként kerül hasznosításra.

A kutatócsoport a plazmatechnológiát választotta.

A nagy energiájú plazmák előnyösen alkalmazhatók különféle anyagátalakítási folyamatok kivitelezésére. A nagy tömegben képződő kommunális és ipari hulladékok értékes alkotóinak kinyerése és újrahasznosítása. A plazmás eljárások, az egyéb termikus hulladékkezelési módszerekkel, köztük a hagyományos hulladékégetéssel összevetve, a következő előnyökkel rendelkeznek:

- A plazmákban uralkodó magas hőmérsékleten a szerves anyagok teljesen lebomlanak, a szervetlen hulladékok részben lebomlanak, részben megolvadnak és elüvegesednek; mindez a hulladékok térfogatának jelentős csökkenésével és a le nem bontható alkotók bezáródásával jár.

- A plazmareaktorokban a gázok áramlási sebessége viszonylag széles határok között változtatható; kis szemcseméretű, porszerű anyagok is jól kezelhetők ezekben a berendezésekben.

- A plazmákban időegység alatt kis térfogatban nagy mennyiségű anyag kezelhető; alacsonyak a fajlagos beruházási költségek, kisméretű, mozgatható egységek alakíthatók ki, amelyek alkalmasak különböző helyszíneken lévő szennyeződések, korábban kialakított lerakóhelyek felszámolására.

- A plazmareaktorok gázforgalma kisebb, mint a hagyományos égetőkemencéké; az RF plazmákban pedig a hőmérséklettől függetlenül tetszés szerinti gázatmoszféra biztosítható, ezáltal a kémiai folyamatok jól kézben tarthatók, a rendszer megbízhatóan működtethető.

- A plazma által kibocsátott erős ultraibolya sugárzás elősegít bizonyos bomlási folyamatokat, így például meggyorsítja a klórtartalmú szerves vegyületek bomlását.

- A térben jól körülhatárolt plazmaláng és a körülötte elhelyezkedő gázfázis között nagy hőmérséklet-különbségek lépnek fel, és mind a gázáramok, mind a szilárd részecskéket tartalmazó anyagáramok gyorsan befagyaszthatók; ily módon megőrizhetők a magas hőmérsékleten, nem egyensúlyi viszonyok között kialakult termékek, továbbá lecsökken az eredeti anyagok újraegyesülésének (rekombinációjának), vagy újabb káros anyagok kialakulásának valószínűsége.

A felsorolt előnyök miatt nem meglepő, hogy az utóbbi másfél évtizedben világszerte megélénkültek a termikus plazmák környezetvédelmi alkalmazására irányuló kutatások és fejlesztések. Ezek egy részét magáncégek kezdeményezik, de bőven találunk példát állami szerepvállalásra is: a Retech Inc. a világ egyik vezető cége a plazmák környezetvédelmi alkalmazásában. Veszélyes hulladékok kezelésére az ívplazmás centrifugális reaktoron alapuló PACT (Plasma Arc Centrifugal Treatment) eljárást fejlesztették ki. A PACT-8 rendszerben áthúzott-íves plazmaégőt használnak. A hulladékot a 2,4 m átmérőjű, nagy fordulatszámmal forgó üstbe adagolják. Az üstben az égőből kilépő, több ezer fokos gáz teljes tömegében egyenletesen olvasztja meg az anyagot. Az üst fordulatszámát csökkentve az erősen viszkózus olvadék az alsó kiömlőnyíláson keresztül a salakgyűjtő kamrába folyik, ahol lehűl és megszilárdul. A végtermék üvegszerű szilárd anyag, amit Monolithic Rock-nak neveztek el. Szerves anyagokat nem tartalmaz, a nehézfémek pedig oldhatatlan formában találhatók benne.

A környezetvédelmi előírások szigorodásával mindinkább előtérbe kerülnek a termikus plazmán alapuló eljárások. Ezeknél a magas hőmérséklet és a megfelelő reakciókörülmények miatt teljes a hőbomlás. Kedvezőek a hűtési viszonyok is: a magas hőmérsékletű plazmaláng és a környezet közötti, eleve nagy hőmérséklet-gradiensek különböző kisegítő megoldásokkal tovább növelhetők: termikus plazmákban könnyen biztosíthatók 1000 K/ms nagyságrendű hűtési sebességek is. Az adott esetben tehát a PCDD/PCDF-képződés szempontjából kritikus 800-300°C közötti hőmérséklet-tartományban a füstgázok a ms tört részéig tartózkodnak hűlésük során, ezáltal csaknem nullára csökken a nem kívánatos vegyületek létrejöttének valószínűsége.

A környezetvédelmi előírások és az ezek betartatását célzó intézkedések szigorodása kedvezően befolyásolják a plazmatechnológiák versenyhelyzetét. Egyre több az olyan környezeti probléma, amelyre a plazmák alkalmazása ad igazi megoldást. A K+F csoport a fent leírt előnyök miatt választotta alapnak a plazmatechnológiát.

A plazmatechnológiás hulladékokat feldolgozó komplexum[szerkesztés]

Alaptechnológiai sorának rövid leírása[szerkesztés]

A szilárd háztartási hulladék (SzHH) beérkezik a fogadó- és bunkerzónába, ahol lemérik és betöltik a gyűjtő bunkerokba, amelyben megtörténik a fertőtlenítése per (oxi) ecetsavval. Gyűjtőbunkerekből a hulladékot továbbítják a Metso Lindemann hulladék aprító sorra, ahol megtörténik a fémhulladék elválasztása. A végen a hulladékot pelletté préselik össze.

A kész pelletet betöltik a magas hőmérsékletű plazmakonverterbe (MHPK). Úgy szintén a plazmatrónokon keresztül a MHPK-ba bevezetik a plazmaképző gázáramot (széndioxid és oxigén keverékét). Az MHPK-ban a hulladékok elgázosodnak és átalakulnak folyékony salakká, amelyet a konverter alsó részének nyílásán keresztül lecsapolnak, és pirolízis gázzá alakítanak, amelyet a MHPK-ból fúvókán keresztül elvezetnek.

Az 1200-1400 °C-ra felhevített pirolízis gáz bevezetésre kerül a vízmelegítő hulladékhő hasznosító kazánba, ahol 300-350 °C-ra lehűl és ezt követően tovább megy a nedves gáztisztítóba. A gáztisztító rendszer szkrubberből és ráépített abszorberből áll. A szkrubber a pirolízis gáz hűtésére, savas gázok és lebegő részecskék elnyeletésére, az abszorber pedig a kénvegyületektől történő kiegészítő tisztítására szolgál.

A nedves tisztítás után a pirolízis gáz a szén-dioxid leválasztó berendezésbe megy és a szén-dioxid leválasztása után gáztároló pufferbe kerül. A pirolízis gázból kinyert szén-dioxid gázt tisztítás után oxigénnel keverik össze és beadagolják a MHPK-ba, ahol ez a keverék plazmaképző gázként kerül hasznosításra. A gáztároló pufferből a pirolízis gázt a gázturbinás erőmű gőz-gáz turbinás blokkjába vezetik.

A gázturbinás erőmű gázturbina kipufogó gázainak hőenergiáját hulladékhő hasznosító gőzfejlesztő kazánban hasznosítják, ahol magas nyomású gőzt állítanak elő a gőzturbina számára, amely meghajtja a generátort.

A pirolízis gáz hűtését végző vízmelegítő hulladékhő hasznosító kazánban előállított forró vizet bevezetik azokba a hulladékhő hasznosító kazánokba, amelyekben hasznosítják a kipufogó gázok hőenergiáját, és így többlet hőenergiát állítanak elő a gőzturbina üzemeltetéséhez.

A vízelőkészítő rendszer, amely gőz-gáz turbina blokk része, biztosítja a megfelelő vízminőségét a hulladékhő hasznosító gőzfejlesztő kazánokban történő magas nyomású gőz előállításához. A gőz-gáz turbinás blokk gőz-gáz ciklusban működik és villamos áramot és hőt állít elő a belső és külső villamos és hőenergia felhasználok számára. A hulladékhő hasznosító kazánból kilépő fáradt gázok a szén-dioxid leválasztó berendezésbe, és a szén-dioxid leválasztása után a gázkivezető kéményen keresztül a légkörbe kerülnek, a környezetre ártalmatlan gázkibocsátás formájában. Ezt a környezetet nem károsító gázkibocsátást emissziós környezetvédelmi rendszerrel ellenőrzik.

A gázturbinák indításához és működésének szabályozásához bioolajat használnak, amelyet speciális technológiával állítanak elő algákból. A hulladékhő hasznosító kazánokból kikerülő fáradt gázokból leválasztott szén-dioxidot felhasználják az algaolaj előállítását végző berendezés üzemeltetéséhez.

Az új fejlesztésű alga-fotóbioreaktor terve üvegházban

A génmódosított cca. 70%-os olajtartalmú algafajok már gazdaságosak lehetnek olaj előállítására. Egy liter algaolaj előállításának jelenlegi költségeit a szakirodalmi adatok cca. 75.- Ft körülire teszik. Ennek konkrét mértékét elsősorban a technológia befolyásolja.

Az algaolaj sok szempontból (sűrűség, viszkozitás, fűtőérték) közelebb áll a dízelolajhoz a többi növényi olajnál, ugyanakkor a többi növényolajnál több többszörösen telítetlen zsírsavat tartalmaz. Ez hátrányosan befolyásolja a belőle készített biodízel stabilitását, viszont jóval könnyebb hidegindítást tesz lehetővé. Az algaolaj nagy telítetlen zsírsavtartalma, magas jódszáma, valamint magas nyomelem-tartalma táplálkozás-élettani szempontból kiválóak, azonban az algaolaj átészterezését megnehezíthetik.

Ha ezt az olajat fűtőolajként szeretnénk hasznosítani akkor észterezni nem szükséges. Az alga-biodízel előállítása észterezési eljárással további cca. 10.- Ft-ba kerül literenként.

2010 -  Alternatív energetikai team: Kollár Ferenc munkatársaival

Paraméterek[szerkesztés]

- Egy 6 m vápamagasságú üvegházban algalétára 20 emeletnyi 15 cm átmérőjű polykarbonátcső helyezhető el.

- Egy folyóméter csőben 17,5 liter algaszuszpenzió kering.

- A 3000 m2 üvegházban 2500 m2-en terül el az alga-fotóbioreaktor csőhálózata, 500 m2 pedig a

- Egy algalétra hossza 48 m.

- Egy algalétrán 1920 fm 15 cm átmérőjű cső van.

- Egy algalétra rendszerben 33.600 liter algaszusz-penziót keringetünk.

- 2500 m2-en 25 darab létrarendszer van.

- A 25 fotó-bioraktorban összesen 840.000 liter algaszuszpenzióban szaporodik az alga.

- Ebben a konstrukcióban olyan génmódosított algát nevelünk amelynek olajtartalma eléri a 70%-ot.

- Az üvegházban ( éjszakai mesterséges megvilágítás mellett) 24 órán keresztül szaporodik az alga.

- Ebben rendszerben cca. 10.000 liter algaolajat termelhetünk naponta.

Az alga[szerkesztés]

- Chlorella minutissima alga olajtartalma 39,9%.

- 20 óra alatt megötszöröződik a tenyészet volumene.

- 5,7 pH értékű vízben kell szaporítani.

- Az algának a szaporodáshoz a fényen kívül szervetlen alapú táplálékra és szén-dioxidra van szükségük.

- A mesterséges megvilágításnak legalább 130 lux/ m2 kell lenni.

- A vízben a buborékoltatáshoz 2% oldott CO2-nek kell lenni.

- Tápanyag összetétele KHRPO 1,31; MgSO4 7H20, 0,5; urea, 0,44. Ca. 5; Fe 2; Mn, Zn, B 0,5; Cu 0,04; Mo 0,02; Co; V 0,01. Fe, Mn, Zn, Cu, Co + EDTA. pH 6.0.

További információk[szerkesztés]

- Amennyiben a legkevésbé hatékony módszert vesszük alapul abban az esetben naponta egyszeri szürettel a 840.000 liter alga szuszpenzióbol cca. 5% tiszta száraz alga anyag nyerhető.

- Az így kinyert 42.000 liter száraz algának cca. 30%- a az olaj tartalom.

- Ultrahangos eljárással cca. 12.600 liter alga olaj nyerhető.

- Kísérleteink bizonyították, valamint a világ többi vezető alga kutatója által is elismert tény, hogy 1kg alga száraz anyag előállításához cca. 3 kg CO2 felhasználásra van szükség.

- Így ha az üvegházban elhelyezett foto-bioreaktorunkban csak napi 1 „szürettel” számolunk abban az esetben is cca. 126.000 kg CO2 felhasználására kerül sor.

Konklúzió[szerkesztés]

- A legújabb kutatások szerint az algaszuszpenzióból akár 15% tiszta száraz alga anyag is nyerhető.

- Továbbá az alga genetikai módosítása következményeként az alga olajtartalma elérheti akár 70%-ot is.

- Gazdaságossági szempontokat figyelembe véve, meg kell említeni azt is, hogy az üvegházi termesztésnél a mesterséges megvilágításnak köszönve napi kétszeri szürettel lehet számolni.

MAGYAR K+F A PLAZMAERŐMŰ-ALGAREAKTOR KOMBINÁT

A szabadalom sarokszámai[szerkesztés]

Az összevont technológia az évi cca. 40.000 tonna ipari, valamint SZKH-ból úgy nyerhet energiát, hogy elgázosítja és az előállított 37.000 tonna pirolízis-gázzal, valamint cca. 12.000 tonna alga-biodízel hozzáadásával gáz- és gőzturbinát üzemeltet és 143.352 MW/év elektromos energiát termel, ebből saját szükségletére 51.084 MW/év elektromos energiát használ fel – így értékesítésre kerülhet 92.268 MW/év elektromos energia.

Az erőmű[szerkesztés]

Az input anyag 3,05 t/h ipari hulladék és SZKH, valamint 1,89 t/h algapogácsa, melynek feldolgozása plazmakémiai alapon történik.

Az erőmű 39.200 t/év hulladékot semmisít meg napi 24 órás folyamatban (7920 munkaóra/év).

Az erőmű egységei[szerkesztés]

- az ipari- és az SZKH hulladék fogadására-tárolására alkalmas cca. 500 t kapacitású egység,

- 2 db plazmapirolízis reaktor,

- pirolízis-gáz tisztító és tároló egység,

- elektromos energiát és hőt termelő energiablokk.

Az erőmű egységes energetikai része az alga-biodízel előállító üzem, amely a következő egységekből áll:

- alga-fotóbioreaktorból,

- alga centrifuga és présüzemből.

A technológiai folyamat vázlata[szerkesztés]

Az ipari hulladék (átlagos sűrűsége 0,35 t/m3) beérkezik az erőműbe és bekerül a tárolóba. Innen adagoló viszi a plazmatermikus reaktorba, amelyben az alábbi fizikai-kémiai átalakulási zónákon halad át:

  • a szárítás zónája 200-400 oC (itt távozik el az ipari hulladék nedvessége),
  • pirolízis zóna (itt válnak külön az illékony vegyületek (szénhidrogén, hidrogén, pirogenetikus gőz stb.),
  • elgázosítás zónája 1700 oC (itt levegő és vízgőz adagolásával pirolízis-gáz keletkezik),
  • olvasztás zónája 5700 oC (itt plazmasugarakkal megolvasztásra kerülnek a szervetlen vegyületek),
  • a salak kivezetése.

A reaktorok belsejében degresszió és oxigénszegény környezet uralkodik. Egy reaktor működéséhez 4 x 600 KW/h + 1 x 200 KW/h elektromos energiára, valamint 500 m3/h levegőre és 40 m3/h lágy vízre van szükség.

A reaktorok óránként 4940 kg hulladékot semmisítenek meg, ebből 4668 kg pirogázt állítanak elő – vagyis 1000 kg hulladékból 944 kg pirogáz keletkezik.

A pirolízis-gáz tisztításához száraz és nedves rendszert alkalmazunk – ezzel választjuk le az agresszív vegyületeket a gázról. A gáz kinyerésnél 1500 oC-os, melyet 2 lépcsőben hűtünk le 100 o C –ra a gázturbinába való adagolás előtt.

A szennyvíz megtisztítása szokványos berendezésben történik.

A keletkezett salakból kőgyapot készül, mely értékesítésre kerül.

A két 6 MW/h teljesítményű gázturbina megtisztított pirogáz és alga-biodízel adagolásával működik.

A pirogáz értéke 27,36 MJ/kg, az algabiodízelé pedig 35,5 MJ/liter.

A gőzturbina teljesítménye 6,1 MW/h, mely, mint gáz-gőz kombinált ciklusú erőmű működik.

A turbina kipufogógáza 2,8%-ban tartalmaz szén-dioxidot, melyet egy szűrőberendezésen lehűtve légpumpa segítségével bejuttatunk az algareaktorba.

Az erőmű 3 turbinája 18,10 MW/h elektromos energiát termel, ebből saját szükségleteire (plazmareaktor és algareaktor működéséhez) 6,45 MW/h elektromos energiát használ fel – így 11,65 MW/h elektromos energia (alternatívaként 9,1 MW/h elektromos energia és 21,4 t/h gőz) értékesíthető.

A két alga-biodízel üzem óránként 1.500 liter olajat termel. A termelés energiaigénye 1 MW/h.

Háromszoros biztonság[szerkesztés]

Az erőmű része egy pirolízisgáz-tartály, mely 2 napra elegendő tartalék gázzal feltöltve áll az energiablokk rendelkezésre – továbbá van egy üzemanyagtartály is az algaolaj tárolására, mely 8 napra elegendő üzemanyagot biztosít a gázturbina működéséhez.

Ha valamilyen oknál fogva átmenetileg nem érkezik ipari hulladék az erőműbe, vagy ha a plazmareaktorok működése szünetel a kötelező karbantartás miatt, abban az esetben az energiablokk az előállított algaolajat felhasználva továbbra is működik – ezáltal a fogyasztók ellátásának folyamatossága biztosított.

Az alga-fotobioreaktorral egybeépített, legkorszerűbb plazmatechnológiával működő, komplex rendszer teljesen egyedi, magyar innováció. Nemzetgazdasági hasznosságát hangsúlyozza a projekt energetikai és ebből fakadóan gazdasági hatékonysága és hosszú távú hatása az energiakutatás K+F folyamataira.

Szakértői vélemény[szerkesztés]

IPARI HULLADÉKOT ÉS BIOMASSZÁT FELDOLGOZÓ, MAGAS HŐMÉRSÉKLETŰ PLAZMÁS TECHNOLÓGIÁN ALAPULÓ KOMPLEXUM ÉPÍTÉSE MAGYARORSZÁGON avagy SZAKÉRTŐI VÉLEMÉNY az „Ipari vagy SZKH1; vagy ipari és SZKH hulladékból plazmareaktorban előállított pirogázzal (melynek hulladék-hője is hasznosításra kerül); és üvegházban működő algabio-reaktorban szaporított algából préseléssel vagy ultrahangos módszerrel, vagy extrakciós folyamattal előállított algaolajjal meghajtott gáz-turbinával, valamint annak hulladékhőjével üzemeltetett gőzturbinával elektromos- és hőenergia termelés, melynél a gáz-turbina kipufogógázának széndioxid tartalma az algák táplálékaként kerül felhasználásra” című találmány tárgyában[5]

A magas hőmérsékletű plazmás ipari hulladék és biomassza feldolgozó komplexum a magyar innováció perspektivikus projektje, amely a környezetvédelmi feladatotoknak széles skáláját tudja megoldani, jelentős mennyiségű villamos energiatermelési lehetőséggel szén-dioxid kibocsátás nélkül, ami megfelel a mai energiatermelő objektumokhoz az EU által támasztott követelményeknek, és lehetővé teszi optimalizálni az ország energiarendszerének felépítését Magyarországon, figyelembe véve a Kiotói megegyezés szabta kereteket.

Gazdasági szempontból a projekt lehetővé teszi a nyereségszerzést a különbözőfajta hulladékok feldolgozásából, villamos energia, hőhordozók (víz, gőz), biofűtőanyag és építőanyag eladásából. Az erőmű jelenléte felélénkíti a vállalkozási és a tudományos tevékenységet a Komplexum elhelyezési kerületében, valamint infrastruktúrájának fejlesztésében. Új munkahelyeket teremthet a komplexumban (új gyártás létrehozásával), akár a komplexum berendezéseinek gyártásához, valamint az építéséhez bevont munkaerők révén, Magyarország területén.

Műszaki szempontból a projekt rendelkezik egy sor fő előnnyel a különböző kivitelű égetési technológiákkal szemben, amelyek ma legelterjedtebbek az iparilag fejlett országokban. Ilyen előnyökhöz tartoznak többek közt:

  • hulladékok előzetes szétválogatásának szükségtelensége;
  • a hulladékok szervetlen összetevőjéből bazaltszerű salak előállítása, amelynek térfogata a hulladék térfogatához képest kicsi (térfogat csökkenés 100–szorosig), ami alkalmassá teszi veszélymentes építőanyagként alkalmazni. Vagyis azt jelenti, hogy, gyakorlatilag, a technológia hulladékmentes jellegű;
  • a feldolgozási folyamat magas hőmérsékletének köszönhetően rendkívül jelentéktelen mennyiségben vagy egyáltalán nem keletkeznek ökológiailag veszélyes gázok és mérgező komponensek – mint diokszinok és furonok az égéstermékben, ellentétben a hagyományos égetési technológiával;
  • nem keletkezik korom, ellentétben az égető technológiákkal, ahol elkerülhetetlenül, jelentős mennyiségű korommal kell számolni, amelynek ökológiailag veszélymentes formává váló átalakítása szükséges, ami plusz technológiai berendezéseket és energia felhasználást igényel;
  • lehetőség van a szilárd kommunális és ipari hulladékok szerves összetevőinek energia erőforrásainak felhasználására hő és/ vagy villamos energia termelésre, mivel a gőz vagy CCGT ciklus plazma-vegyi folyamatában keletkezett pirolízis gáz ehhez elegendő fűtőértékkel rendelkezik.

Az ipari szilárd kommunális és szilárd ipari hulladékot feldolgozó, magas hőmérsékletű plazmás és gázturbinás technológiákon alapuló Komplexum, az algatechnológia alkalmazásával, biztosítja a projekt magvalósításának magas gazdasági mutatóit. Ezen kívül ez a Komplexum biztosítja a СО2 teljes mértékű hasznosítását, úgy a plazma egységben a pirolízis gáz keletkezésénél, mint az energetikai egység kimenetén. A plazma egységben keletkezett СО2-őt plazmaképző gázként hasznosítják a plazmatronok működéséhez, az energetikai egységben keletkezett СО2,-őt pedig, az alga táplálására használják. Ettől a projekttől eltérően az amerikai technológiák nem kevesebb, mint 800.000 t/év mennyiségű hulladékkal működnek. Az ő véleményük szerint, kisebb mennyiségű hulladék feldolgozása nem gazdaságos. Ezen technológiák hiányosságának lehet tekinteni a koksz használatát a hőmérséklet fenntartásához a plazmareaktorban, ami bizonyos feltételek mellett mérgező gázok kibocsátását eredményezheti.

Kollár Ferenc által kidolgozott technológián alapuló Komplexum amennyiben Magyarország területén épül meg, 39.200 t/év ipari hulladék és alga biomassza feldolgozására, a СО2 teljes hasznosításával, 18,1 MW/h beépített villamos teljesítményre alkalmas. Emellett a feldolgozandó hulladék struktúrájára a következő lenne a jellemző: a feldolgozandó hulladék összmennyiségének 37%-át (15.000 tonna évente) alga biomassza, 16%-át (6.900 tonna évente) személygépkocsik gumiabroncsai, 46%-át, pedig, (18.000 tonna évente) ipari hulladék.

A hulladékok plazmás feldolgozásának technológiai sémája lehetővé teszi a hulladékok nyersanyagként történő felhasználását, villamos energia, hőhordozó (gőzfűtés biztosításához), valamint melléktermék – bazaltszerű salak előállításához. Ezen kívül, a komplexum lehetővé teszi a CO2 fölhasználását alga termesztésére, melyből a biomassza készül.

A tervezett kapacitás elérése után az üzem éves előállított végtermékeinek mennyisége a következő:

  • értékesíthető villamos energia : 92 268 000 kWh;
  • bazaltszerű salak: 3057 tonna (a bazaltszerű salakból 1219 tonna granulált salak kerül legyártásra építőanyag gyanánt, valamint 1837 tonna hőszigetelő lemez – melyek értékesíthetőek);
A projekt hatékonyságának fő mutatói Mutató értéke
1. Nettó jelenérték (NPV), Euró. 72.153
2. Belső megtérülési ráta (IRR) % 26,8%
3. A projekt egyszerű megtérülési ideje (PBP), év 5,15
4. A projekt egyszerű megtérülési ideje (az üzembe helyezés kezdetétől), év 4,15
5. A projekt megtérülésének diszkontált ideje (DPBP), év 6,12
6 A projekt megtérülésének diszkontált ideje (az üzembe helyezés kezdetétől), év 5,12
7. Diszkontált jövedelmezőségi index (PI), szorzó 3,06

Ha az erőmű építése például 2018-ben kezdődne meg, akkor a Projekt már 2020-ben tiszta hasznot termelhetne. A Komplex üzemeltetésének első évének a végére az éves adózás előtti eredmény elérheti a 8,9 millió eurót. A 2020. és 2030. évek közötti időszakban halmozott adózás előtti eredmény mértéke nagyjából 184 millió eurót tenne ki. A Komplexum működésének eredményeképpen a fent felsorolt piacokon a vállalat árbevétele jelentős ütemben növekedne, és 2030-ra elérné a 29.552.000 eurót. Az árbevétel alapvető részét a villamos energia értékesítése biztosítja.

A fentieket tekintetbe véve a Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatal P1000553 számon bejegyzett Klíma- és környezetbarát erőmű és eljárás az erőmű működtetésére című szabadalom piaci értékének meghatározása Forintban és kiegészítésként Euro-ban kifejezve, továbbá értéksávban megadva (az értékelés dátuma, az alkalmazott valutaátváltási ráta):

Gombos Ervin

Energetikai, gépészeti- és vegyészmérnöki szakértő

EN-Sz/06/0737/H-1629/08

GP-Sz/06/0737/H-1628/08

VB-Sz/06/0737/H-1627/08

Képgaléria[szerkesztés]

Kollár Ferenc - 2013.
Szabadalmi Okirat
Szabadalmi Adatlap

Hivatkozások[szerkesztés]

  1. Döntött a kormány Magyarország közép és hosszú távú energia és klímapolitikai prioritásairól. Kormányzat. (Hozzáférés: 2020-07-13)
  2. YouTube. www.youtube.com. (Hozzáférés: 2020-07-06)
  3. Megosztom, 2013 11 05 13:18: A plazmaerőmű-algareaktor kombinát Szegeden (magyar nyelven). DÉLMAGYAR. (Hozzáférés: 2020-07-06)
  4. Adatbázisok (magyar nyelven). Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala, 2014-11-21 (Hozzáférés: 2020-07-13)
  5. Magyar Szó, 2017. május (74. évfolyam, 99-123. szám) | Arcanum Digitális Tudománytár. adtplus.arcanum.hu. (Hozzáférés: 2020-07-10)

Interjúk[szerkesztés]


This article "Klíma- és környezetbarát erőmű" is from Wikipedia. The list of its authors can be seen in its historical and/or the page Edithistory:Klíma- és környezetbarát erőmű. Articles copied from Draft Namespace on Wikipedia could be seen on the Draft Namespace of Wikipedia and not main one.



Read or create/edit this page in another language

Cookies help us deliver our services. By using our services, you agree to our use of cookies.